Chapter Twelve - When I Look At Him

Drága olvasóim!

Nagyon röstellem, hogy ennyi idő kimaradt, de sajnos egész nyáron nem voltam itthon. Ma értem haza a gólyatáboromból is, de azonnal elkezdtem írni a rész és bár kicsit megkésve, de egy igazán hosszú részt sikeredett összedobnom, ami nagyon remélem , hogy elnyeri a tetszéseteket.

Nézzétek el nekem a gépelési hibákat, mert lassan két napja nem alszom, ígérem ki fogom javítani őket. 

Megköszönnék néhány hozzászólást, építő kritikát is nagyon szívesen elfogadok bárkitől! És akkor az érdeklődők növekedése után, sorra kerül, majd a következő rész is, amire majd ígérem nem kell ennyit várni.

Jó olvasást!

Bradley. Bradley Simpson. Mikor történt ez? Mikor kezdett el bármi, vagy bárki is ennyire érdekelni? Ennyire foglalkoztatni? Talán még sosem vágytam semmire ennyire. Annyira, hogy a felszakítva korlátaimat, ennyi mindent kockára teszek az életemben. Miatta. Bradley Simpson miatt. 

- Megtettem. - suttogtam, szinte alig hallhatóan. Szerintem ezt is, csak ajkaim formázásából tudta leolvasni a velem szemben ülő barátom. Elgondolkodott arcot vágott. Bennem már nem volt se bűntudat, se megbánás. Megbánni? Hogyan tudnám újra ezt hazudni magamnak? Nem bántam meg. Igazság szerint, rohadtul élveztem. 

- Moyra hidd el, hogy fogalmam nincs miről beszélsz. Légy konkrétabb, mert te sok mindenre készülsz egyszerre. Tőled bármi kitelik. - bár Ren  szavai nem hangoztak túl komolynak, ennek ellenére, számára teljesen azok voltak. 

- Én.. - akadt el hangom. Igaz. Nem éreztem megbánást, de azért szégyelltem amit tettem. Nehezemre esett kimondani. - Lefeküdtem vele. - böktem ki végül.

- Édes vagy, de ezt eddig is tudtam. - szemöldököm összeugrott. Honnan is tudhatná? Hisz egy napja csak, hogy ez történt. 

- De itt nem Deanről van most szó. - kötöttem ki, hátha ez a félreértés okozója. 

- Jól tudom. Bradről. - ajkaim elnyíltak egymástól. Végképp nem értettem hogy lehetséges ez. Bradley és Ren hirtelen kebel barátok lettek és elmesélte neki? Vagy csak kicsúszott a száján? Az lehetetlen. - Két nappal ezelőtt, Brad elég későn ért ide.. - kezdett a magyarázásba, mikor már lassan egy percre vágtam teljesen értetlen képet. - Az napra meg volt beszélve, hogy itt alszik Jessnél, de valamiért szerette volna lemondani. Nem hallottam az egész vitát, de Jessi elmesélte. Tehát majdnem egy óráig üvöltöztek egymással, mert Brad nem tudott egy normális szót kibökni arról, hogy mi oka lenne elmenni. Végül kibékültek. - szemeimet lehunytam és így hallgattam tovább. - Elmentek sétálni is egyet és megbeszélték a dolgokat. Azt, hogy nincs több titkolózás közöttük és a bizalomfokozásához is mindketten hozzá fognak tenni. Mikor vissza értek, mintha kicserélték volna őket. Annyira oldottak és jókedvűek voltak. Állandóan énekelgettek. Aztán, nagyjából hajnali kettő óra fele járhatott az idő, mikor felébredtem egy újabb vitájukra. De ez sokkal hevesebbnek tűnt, mint az előző, annak ellenére, hogy egyedül Jessi hangját lehetett hallani. Nem is tartott sok ideig, míg Brad az ajtó elé került és elment. Jessi zokogva jött a szobámba. Egész este, vagyis inkább hajnalba volt ez, vigasztaltam, de hiába. Továbbra is csak bőgni tudott. Azt mondta megcsalta. És ne haragudj meg Moyra, de ők szerelmesek. Legalábbis eddig azok voltak. Az egyetlen ember akit ismerek és szét tud egy ilyen kapcsot szedni, az te vagy, És Braddel az elejétől kezdve flörtöltél. - itt felkaptam a fejemet.

- Flörtöltem? Én flörtöltem vele? Mégis miben nyilvánult ez meg? Megint úgy állítasz be, mintha élveztem volna, hogy szétszedem a kapcsolatuk. Mintha élveztem volna, hogy Jess szenved. De elhiheted, hogy nem így van. De ha te így gondolod, akkor nyugodtan menj és vigasztald meg, mert egy "ekkora szerelmet" biztosan nem hevert ki egy-két nap alatt! - csattantam fel. Egyszerűen felháborítottak szavai. 

- Megnyugodnál? Azt hiszem, hogy egyenlőre én vagyok az egyetlen ember aki melletted van még. Megtennéd, hogy megpróbálsz velem normális ember módjára kommunikálni? - mondta teljes nyugodtsággal a hangjába, mire én is kezdtem lenyugodni. 

- Te tényleg ezt gondolod rólam, hogy... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Dehogyis. Tudom, hogy nem azért tetted, hogy őt bántsd. De meg kell tanulnod, hogy bánj az emberekkel körülötted. - tette kezemre, az övét. 

- De Ren itt nem erről van szó. Bradley... Ő nem olyan mint Dean. Én..én még életemben nem éreztem ilyet..ilyen... - újra közbeszólt. 

- Milyet? - kérdezte teljesen meglepetten. 

- Ilyen vágyat és.. 

- Ez nem elég. A vágyakozás nem ok egy ilyen cselekedetre. - hadarta. 

- Hogy ne lenne elég? Ha érezted volna azt, amit én akkor és ott. Mikor ránézek a kezére, az egész testem kívánja, hogy csak egy pillanatra, de hozzám érjen. Mikor ránézek a mellkasára, hozzá akarok bújni és arcomat erősen a válla és a nyaka közé fúrni, hogy erősen beszívhassam édes illatát. És mikor ránézek az édes mosolyára az arcán, amik gödröcskékbe végződnek... Érezni akarom azt a mosolyt a nyakamon. Érezni azokat az ajkakat az enyéimen. És a hangja. Mikor meghallom, akkor minden más elhalkul. Csak őt hallom. Meg a haja... Az a mogyoróbarna haja. Mikor ránézek a göndör fürtjeire azonnal a hajába szeretnék túrni. A hajába túrni és eltűrni az összes arcába lógó tincset, hogy végül egyedül csak azokba az óriási, csoki barna szemekbe. Nézhessem őket ameddig csak akarom, mert az a mennyország számomra. - merültem el a mesélésembe, míg nem találtam magam szembe Ren elcsodálkozott arcával. 

- Szereted őt? - kérdezett rá hirtelen. Hátrahőköltem. 

- Nem. - kis késéssel vágtam rá, ami elbizonytalanított egy kissé, de tudtam, hogy így kell lennie. 

- Persze, csak ne vigyorogj mint egy félőrült, valahányszor elhangzik a neve egy mondatban. - mondta és hirtelen arcomhoz kaptam, hogy letöröljem az emlékeim között mászkálás közben felkenődött mosolyt az arcomról. Hátrahajtottam a fejemet. 

- Talán erősen vonzódom hozzá. Talán csak azért, mert nem kaphatom meg. Mert ő tényleg nem lehet az enyém. - magyaráztam feltételezésemet. 

- Úgy tűnik mégis, hiszen megkaptad. - húzta fel szemöldökét. Lejjebb csúsztam a székemen. Valóban így volt. - De te még mindig "vágysz" rá nem? Még mindig szeretnéd hogy veled legyen mindig nem? - vigyorgott. Csak akkor szokott elvigyorodni, mikor már 100%-ig biztos az igazában. Nem válaszoltam. - Most is hiányzik ugye? - kérdezte vékony hangon, miközben lebiggyesztette alsó ajkát. Akaratlanul is elmosolyodtam, bár sikertelenül próbáltam leplezni ezt.

- Fogd be! - suttogtam, közben a plafont bámulva. 

- El se hiszem. Azt hittem, hogy talán majd 50 éves korunkban jön el ez a nap. Ez a jeles nap. Be is írom a naptáramba. - "poénkodott" tovább. 

- Miről beszélsz? - túrtam hajamba. 

- A napról, amikor Moyra Korin szerelmes lett. - ugyan. Nagyon előrerohant ezzel a kijelentéssel. 

- Jahjj Ren. Te sem gondolhatod ezt komolyan. - legyintek, miközben az agyam ezerrel kattog. Valóban lehetséges ez? Talán ez a szeretet? Talán ez a szerelem? Ez lenne az a varázslatos érzés? Mert számomra csak fájdalmat okoz. 

- De.. - most én vágtam szavába. 

- Ne haragudj, de rohannom kell. - pillantottam a faliórára, majd meg sem várva a válaszát, már léptem ki az ajtón. - Szia Ren. - köszöntem, majd bezártam magam mögött az ajtót. Igazság szerint, semmi dolgom nem volt, de ki akartam szállni ebből a beszélgetésből. Nem álltam még kész ara, hogy ezt bevalljam, Nem hogy neki, de még magamnak se. 

A kikötőbe mentem. Az utóbbi két éjszakát megint csak otthon töltöttem, így máshová nem is nagyon tudtam volna. De mellékesen, teljesen meg is felelt a hangulatomnak. 

Boldog voltam, hogy Ren tényleg bármi van mellettem áll. Elkezdhettem volna szajkózni neki azt, hogy Jessi miket mondott rólam. Hogy beállított egy aljas senkiházinak, de nem volt rá szükség, hogy úgy viselkedjek, ahogyan ő. Most mégis rosszul éreztem magam. Nyilván. Mint mostanában mindig. Hogyan is lehetnék jól, hiszen konkrétan nincs életem. Nincs lakásom, nincs munkám és lassan barátaim se lesznek. 

Előhalásztam a nadrágom hátsó zsebéből a telefonomat, majd névjegyzékre koppintottam. "Bradley" állt meg ujjam a név felett, Szerettem volna elhúzni és addig várni, míg meg nem hallom azt a csodálatos hangját a vonal túl oldaláról. Megtehetem? Miért ne tehetném meg? Szakítottak? Most együtt vannak még? És mégis honnan tudta meg a történteket Jessi? 

Hirtelen felindulásból húztam végig ujjam a képernyőn, majd a fülemhez emeltem a készüléket. A pulzusom felemelkedett. A harmadik csöngetés után fel is vették. 

- Igen tessék, Bradley Will Simpson telefonja, itt az ügyvédje beszél. - szólt bele egy áll akcentussal küszködő, de ismerős hang. 

- Connor? - kérdeztem egy kis bizonytalansággal a hangomban. 

- Szia. - nevetett fel és a háttérben több kacagást is meghallottam. Annyira reméltem, hogy az egyik az Övé volt. - Brad most.. Ő most épp egy ilyen..., izé. Izével van elfoglalva. - akadozott, amiből azonnal rájöttem, hogy csupán pont leszarja, hogy ki és miért hívta fel őt, mert most dobta élete szerelme. 

- Értem akkor én most.. - akadtam meg. Mit kellene mondanom? 

- Csá Moyra! - vette ki gondolom a kezéből James, mikor egy kicsivel halkabb hangot is meghallottam amint a nevemet mondja, csak egy kérdés formájában. Bradley...

- McVey. - mondtam unottan. 

- Pont akartam neked mondani.. - kezdett bele és egy kicsivel elcsendesültebb helyre ért, legalábbis a hangokból ítélve. - Szóval vágom, hogy most nincsen hol laknod és gondoltam, hogy felajánlanám neked a nyaralónkat. Mi most úgyis együtt lakunk a fiúkkal és apám meg rám bízta a helyet, szóval ha akarod akkor, hajrá. - meglepett ez a kedvesség és figyelmesség, de nyilvánvalóan fogalma sincs a történtekről azon kívül, hogy nincs hol laknom. Nem tudhatja az ezután történt fejleményeket. 

- Kedves tőled James, de sajnos munkám sincsen már, tehát fizetni se tudom. - magyaráztam tovább. 

- És mi lett ezzel a pultos meg rendezvényszervező dologgal? De egyébként nem gond, mert lakbér helyett megfelel, ha takarítod, meg a növények gondozásával, a medence tisztán tartásával és a kutyáról foglalkozol, - úgy hadart, hogy szóhoz sem jutottam. Végül is mi gondom lehet ebből? És ha találok egy új munkát akkor már fizetni is tudom. Addig is elég a kölcsön anyáéktól is.

- Benne vagyok. - mondtam, kis gondolkozási idő után. 

- Királyság. Akkor mondjuk este 6-ra megyünk a bárba, inkább ha nem baj akkor nem hívlak meg, de mondjuk egy húsz perccel hamarabb ha odamegyek és te is, akkor fel tudlak venni és elvinni a házhoz és megmutatni. De a többit inkább csak holnap. Ez így megfelel neked? - kérdezte. 

- Teljesen. Köszönöm. Nagyon köszönöm James! - hálálkodtam. 

- Igazán nincs mit. Akkor egy fél óra és ott találkozunk! Puszi! - mondta és azonnal bontotta is a vonalat. Elégedetten csúsztattam vissza a zsebembe a telefont, majd elindultam a bár fele. Bár őszintén szólva egy kissé tartottam a Deannel való találkozásuktól és igazán reméltem, hogy se nem jelentett fel a házában történt "baleset" okozta károk miatt, se nem szeretné megbosszulni a tulajdonában álló videóval. De mivel egy kicsit sem szerettem volna ezt eltűrni tovább, vettem a bátorságot, hogy bemenjek hozzá. 

- Dean? - kérdeztem a Allisontól, aki épp a poharakat törölgette. Csak mutatóujját az iroda ajtaja felé emelte. - Köszi. - motyogtam, majd az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem, majd lenyomva a kilincset, beléptem az ajtón. 

- Moyra. Gondolom nem az utolsó fizetésedért jöttél, mert azután amit a házamban csináltál gondolom, hogy nem akarod visszakérni és egy másik, plusz egy nullával ellátott csekket adni helyette. - magyarázta, Meglepődtem nyugodtságától. 

- A videóért jöttem. - kötöttem ki. Stabil és magabiztos szerettem volna maradni. 

- Töröltem. - mondta, talán túl hamar ahhoz, hogy igaz legyen. 

- Na persze. - nevettem fel harsányan, mire felállt és közelebb sétált. 

- Talán nem bízol a szavamban? - kérdezte a megszokottnál mélyebb hangsúlyban, mikor megcsörrent a telefonom. 

"Merre vagy? A fiúk is velem jöttek, mert ők inni akarnak, de még el tudlak vinni. Igyekezz!"

futottam végig James üzenetén a szememmel. 

- Csak nem a kis Bradley az? Mondjuk erősen kétlem a legutóbbi akciód után. - vigyorodott el. Éreztem, hogy szándékosan szeretne szekírozni, ezért próbáltam nyugodt maradni. 

Egy ajtócsapódást hallottunk. Ezek már ők lesznek, mert a hangjukat is hallom,

- Akkor sem értem, miért kellett ennyit beszélned vele. Hol van? Moyra! - hallottam Bradley hangját. A szívem kihagyott egy ütemet. Engem keresett. Utánam kiáltozott. Azonnal a kilincs fele nyúltam, de Dean elkapta a kezemet és magához rántott. Úgy szorította a csuklómat, hogy az szabályosan fájdalmas volt már és a meghökkentségtől megszólalni se tudtam, csak szabadulni próbáltam szorításából. Természetesen ebben a pillanatban Brad is megérkezett a szobába. Felé kaptam fejemet. Csak egy gúnyos mosoly vetett felém, majd megrázva a fejét ránk csapta az ajtót. 

- Bradley! - kiáltottam utána. - Elengednél már? Elérted amit akartál! Gratulálok! - se erőm, se kedvem nem volt foglalkozni az idióta trükkjével, ami végül is bejött, mert Brad pontosan azt gondolta, hogy éppen Deannel "enyelgek" az irodába ezek után is. Kitéptem a teljesen bevörösödött csuklómat kezéből, majd egy szó nélkül hagytam ott a szobában. 

- Merre ment? - rontottam ki és a fiúk felé néztem. Csak csendben a hátsó kijárat fele mutattak. Kifutottam. Pontosan azon a helyen ült, ahol első este és a járda padkáját nézte. 

- Bradley. - mondtam halkan és felé lépkedtem. Nem akartam magyarázkodni. Úgy is tudtam, hogy csak rontana a helyzeten. Mellé ültem. Még véletlenül sem nézett rám. - Hogy tudta meg? - kérdeztem félénken.

- Nem mindegy neked? - mellkasomba hasított egy fájdalmas érzés. Akkor beszélt így velem, mikor Jesst védte a veszekedésünk során. Nem válaszoltam. Nem érdekelt, hogy nem néz rám. Nem érdekelt, mert én nézhettem őt anélkül, hogy bárki is megzavarna. 

Mozgolódni kezdett, majd megfogta a pólója alját és felhúzta. Összeráncoltam homlokomat, de aztán megfordult. A háta sebesre volt karmolva, Ezt valóban én tettem volna? Ilyen súlyos lett volna. Kezemet a sebek felé emeltem. Szerettem volna a hátához érni. Végigsimítani rajta. De féltem. Féltem attól, hogy jéghidegen elutasítja érintésemet. Mégis megtettem. Egyik ujjamat gyengéden a sértett felületre vezettem. Egy pár másodpercig hagyta ezt, majd kissé erőszakosan lehúzta a pólóját. Szám elé kaptam kezeimet. 

- Brad ugye tudod, hogy én ezt nem szándékosan tettem. - hunytam le szemhéjamat. 

- Már bármit ki tudnék nézni belőled. - motyogta maga elé. Minden egyes szavával egy karót döfött a mellkasomba. - De már mindegy. Ez az én felelősségem volt. Tudnom kellett volna, hogy milyen vagy, - állt fel és leporolta nadrágját. - Vissza fogom őt szerezni. - nézett le rám semmitmondóan. Fogalmam sem volt mit kellene szóljak ehhez. Engem egy utolsó kurvának hisz, Jessit meg mindenáron akarja. Legyen ahogy akarja. Többet úgy sem tudok beleszólni. Csak térdeimre hajtottam fejemet és hallgattam távolodó lépteit. 

- I talk a lot of shit when I'm drinking baby.  I'm known to go a little too fast.  Don't mind all my friends I know they're all crazy.  But they're the only friends that I have - kezdtem halkan énekelgetni a körülményekről eszembe jutott dalt, de nem ment tovább. 

- I know I don't know you but I'd like to.  Skip the small talk and romance girl. - hallottam meg az ajtó elől Brad hangját. A szívemet elárasztotta a melegség, de nem mertem hátranézni. Nem mertem? Nem mertem megtenni. Csupán folytattam. 

- That's all I have to say so baby can we dance?

You knew it - Chapter Eleven

Halihó! Megérkeztem a következő résszel. Tudom, hogy sokat kell várni, bár nem sokan olvassátok a sztorit, azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy MEGINT megvárakoztattalak titeket, de örülnék néhány visszajelzésnek, miszerint vannak még akik követik a blogot. Nagyon szívesen fogadom a kommenteket. (az építő kritikát is)

Nos, íme a rész és ha lesznek érdeklődök, nemsokára hozom a 12. részt is!

Jó olvasást! :)

Felpattantam a kanapéról, majd magamra húztam alsóneműmet és az éppen kezembe akadt ruhámat. Bradley is így tett. Aggódva túrtam hajamba és fel alá járkáltam a szobában. Agyam csak azon kattogott, hogy egy nap alatt több szarságot csináltam, mint egész életemben. Legalábbis úgy éreztem.

- Moyra. - fogta meg kezeimet, ezzel megállítva és a szemembe nézett. Ujjaival végigsimított arcomon, majd egy apró mosolyt erőltetett arcára. Próbált megnyugtatni, ami jól esett, de nem javított helyzetemen. Felkaptam a csomagot a földről és az ajtó fele indultam. Brad csak állt ott és nézett. Nem állított meg. Nem kérte, hogy maradjak. Szerintem ő is hasonló állapotban volt. Nem tudta, hogy mi a következő lépés. Ahogyan én sem. Mielőtt kezemmel lenyomtam volna a kilincset, öntudatlanul fordultam sarkon és még talán utoljára átöleltem őt. Azonnal körém fonta karjait és olyan erővel szorított magához, hogy szinte már fájt. Arcomat a nyakába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát, hogy megmaradjon bennem. Lassan húzódtam el tőle. Tekintetünk újra találkozott. Belehaltam azokba a szemekbe. 

- Bradley. - engedtem el a kezét is, majd kinyitottam az ajtót. 

- Moyra. - mondta alig hallhatóan. 

- Szer... - csúszott ki a számon, de nem voltam képes ki mondani. Nagyrészt azért, mert a felénél jutott el az agyamig, hogy mit mondok és ezt még magamban sem gondoltam végig. A másik részem pedig tudta, hogy mekkora baromság lenne. 

Bradley egy ideig csak nézett rám. Összezavarodottan kapkodtam a tekintetem mindenfele, mire kezeibe vette arcomat. Kénytelen voltam szemébe nézni. Most egy még szélesebb és még őszintébb mosolyra húzódtak ajkai. 

- Én is. - adott egy csókot homlokomra. Akaratlanul is elmosolyodtam. Mint valami kislány. Én nem ilyen voltam. Sosem olvadoztam egy fiútól sem. Nem tetszettek az olyanok mint Bradley. Az ártatlan jó srácok kisfiús mosollyal, amik gödröcskékbe végződnek. Nem is beszélve az óriási, csokibarna szemeiről. Most mégis örökké szerettem volna bámulni az arcát. Rajongtam a mosolyáért. Rajongtam a szemeiért. Rajongtam a hangjáért és az ajkaiért. Rajongtam az érintéséért. Rajongtam érte. 

- Viszlát Simpson. - léptem ki az ajtón egy levakarhatatlan vigyorral a képemen. 

- Moyra? - fagyott le ez a vigyor.

- Dean. Heló! - köszöntem. Kínosabb már nem is lehetett volna, de szerencsémre csak röhögött ezen. Úgy tűnik még nem járt otthon. De a pánikom továbbra sem múlt el. Ha most besétál az irodába akkor Bradleyt fogja ott találni. 

- Mi bajod? - ráncolta össze szemöldökét, majd elhaladt mellettem. Szívem hevesen dobogott, de semmit sem tudtam tenni. Csak néztem, ahogyan benyit a helyiségbe. Azonnal odasiettem. Brad és Dean szemben álltak egymással. Egyikőjük sem szólalt meg. Homlokomra csaptam, mire rám kapták a tekintetüket. 

- Baszki. - suttogtam, majd bementem és becsuktam az ajtót. 

- Mi a francot keres ez itt? - üvöltött rám azonnal. Nagyon felidegesített. Nem rémültem meg tőle, csak felkaptam a vizet. 

- Istenem fogd már be! - mondtam neki, de én nem üvöltöttem. Erre elhallgatott. Nem tudom, hogy mit gondolt. Azt sem tudtam, hogy miért kellett ennyire agresszívnak lenni. Mostanság egyébként is furcsán viselkedett. Mint régen. Amikor együtt voltunk. Mintha féltékeny lett volna. Talán az volt? Pedig az elején letisztáztam vele, hogy mi nem vagyunk együtt. 

- Mi van? - húzta fel szemöldökét. 

- Tudjátok mit? - tártam szét karjaim. - Ha már itt vagyunk, Dean mesélhetnél a térfigyelő kamerákról, amik az épületben vannak elhelyezve. Umm... Hol is vannak? Az irodákban. A pultnál. A színpad mögött és az öltözőkben ugye? - csak megszeppenve bámult rám. - Ja! Meg a hátsó kijáratnál! - néztem most Bradre, aki felkapta a fejét erre a mondatra. - És mondd csak Dean. Kik férhetnek hozzá a felvételekhez? Mert ugye, az összeset rögzíted is. Várj csak, tudom. Egyedül a tulajdonos, vagyis te! - löktem meg a mellkasát. 

- Moyra..? - nézett rám kérdőn Brad. 

- Nyugi! Még nem tértem a lényegre. - szóltam oda neki. - Tudod egy ideje azon töprengtem, hogy vajon Jessi honnan tudta meg, hogy mi történt köztünk az első estémen itt. Egyszerűen akármennyit agyaltam, nem jutott más eszembe, minthogy Bradley egyik barátja köpte el a dolgokat. Márpedig ha így volt, akkor nem haragudhatok rá, hiszen nem tudhatta, hogy ez titok. De ma az az érdekes dolog történt, hogy Jess a kezembe nyomta a telefonját és egy rejtett számtól több videót is kapott. Videókat az estéről, amiket a térfigyelő kamerák vettek fel. - emeltem fel a hangerőmet a mondadóm végére. 

- Mekkora egy szemétláda. - jegyezte meg Bradley, majd ökölbe szorította kezeit. Elé léptem ujjaimat végighúztam karján. Éreztem, ahogyan a kezében megfeszültek izmok elgyengülnek. Nem szerettem volna megvédeni Deant, de nem lett volna jó ötlet a 170 centi magas, cingár Bradley Simpsonnak szembeszállnia a 192 centis, kigyúrt Deannel.

- Nagyon romantikus mondhatom. - röhögött fel, mire megfordultam. Mutatóujját a sarokban figyelő kamerára emelte. Picsába. K*rva életbe. Ez hogy nem jutott eszünkbe. 

- Töröld! Most! - lépett elé fenyegetően Brad, de csak egy önelégült mosolyt vetett felé. 

- Azt hiszitek örökké tudtok bujkálni és ilyen meggondolatlan dolgokat csinálni, mint például a főnököd irodájában csinálni a legjobb barátnőd pasijával? - nevetett fel újra. Tehetetlenül álltam ott. 

- Most jobb ha mentek, - tárta ki az ajtót. 

- Annak örülnél mi? - feszült meg újra Bradley. Dean csak kinézett és intett egyet, mire bejött a két biztonsági őrünk. Egyébként nem ápoltam velük rossz kapcsolatot, ezért is lepett meg, hogy csak úgy felkapott az egyik és akárhogy is kapálóztam és próbáltam magamról lehámozni kezeit, egészen a kijáratig vitt és szinte kidobott azon, majd pár pillanat után sikerült Bradet is kivonszolni és csak ezután tűntek el és zárták be az ajtókat. 

- Tudtad, hogy be van kamerázva az összes iroda.. - mondta halkan. Szívembe belehasított egy fájdalmas érzés. Most tényleg azt hiszi, hogy szándékosan engedtem, hogy a kamerák előtt fektessem meg? Egyszerűen csak elvonja a gondolataimat az ilyen dolgokról.

- Brad én.. - kezdtem volna, de a szavamba vágott. 

- Nem hiszem el, hogy komolyan képes vagy még erre is. Nem zavar, hogy ezután már bárki láthatja? Nem csak, hogy tönkreteszed Jesst és engem, de nincs semmi önbecsülésed? Hogy hagyhattad ezt? És ne mondd, hogy elfelejtetted, mert azt mondtad ma reggel mutatta Jessi a felvételeket. Tudod mit? Ő is mondta, hogy van egy sötét oldalad, de nem gondoltam, hogy ilyenre is képes vagy. Undorító. Moyra... Felejtsd el. Felejtsd el ami ott bent történt. És felejtsd el azt is amit mondtam, mert te nem az vagy akinek gondoltalak. - vágta hozzám a sértőbbnél, sértőbb szavakat. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Szemeim megteltek könnyekkel. Hogy gondolhat ilyet rólam? Hogyan hiheti el ezt? És Jess? Miket fog még kitalálni? Hogy van egy sötét oldalam? Ezt komolyan gondolta? De nem is érdekelt. Annyi gyűlöletet éreztem magamban, hogy üvölteni tudtam volna, de ehelyett csak engedtem, hogy kifolyjanak könnyeim. Azt mondta felejtsem el amit mondott. Mindent. Hogyan tudnám elfelejteni? Ő most vissza megy Jessihez és végre boldogan élhetnek amíg meg nem halnak, mivel megnyugodhatnak, Bradley megmondta, undorodik tőlem...

The Smile that every one forget me - Chapter Ten (18+)

Sziasztok!
Tudooom! Ne haragudjatok, hogy ennyire megvárattalak titeket, többet nem lesz ennyi ideig szünet a részek között.
Nagyon örültem, hogy lett egy újabb feliratkozóm. Annyira boldoggá tett. Remélem még bővülnek az olvasóm és azt is, hogy kapok végre néhány kommentet. Persze senkire se szeretném ráerőltetni az akaratom, de jól esik, ha elmondjátok a véleményetek!
A sok késés után, remélem ezzel kiengesztelhetlek titeket.
Csak saját felelősséggel olvassátok el kérlek!
+18

- Bradley Will Simpson. Bradley..Brad.. - suttogtam magam elé. Már nem sírtam, csak gondolkodtam. Nem számít mit érez irántam. Nem számít! Egy biztos, hogy Jesst szereti és Jess is őt. Innentől kezdve le kell zárnom magamban ezt a témát. Többet nem az én gondom. Vajon Jessi többet nem hívja fel hozzánk őt, hogy ne találkozzunk?

*Másnap reggel 08 óra 16 perc*

Csapkodásra keltem. Komótosan másztam ki az ágyból. Ren most nem feküdt mellettem. A barátnőjénél aludtak. Hirtelen kapott el egy rossz érzés a tegnap történtek miatt. Visszagondolva rá, fejem is belefájdult. "Szeretlek". A szó ami semmire sem jó, csak fájdalmat okozni. Este egyedül jöttem haza, miután végeztem a munkával, de senki sem várt a lakásban. Nem lepett meg, hogy Jessiék nem itt aludtak, Ren pedig azt mondta, hogy nem akarnak zavarni és nem is szeretné, hogy a kanapén aludjak, vagy bárhol máshol. Ezért sem értettem mi ez a hangzavar így kora reggel. 

- Szia. - léptem ki a szobából és halkan a konyhában ülő lányra köszöntem. Arca meggyötört volt. Rám sem nézett. A bejárati ajtó tárva nyitva volt. Lassan sétáltam oda és mielőtt becsuktam volna, megpillantottam előtte a táskámat és bele dobálva a cuccaimat.

- Ezt komolyan gondoltad? - fordultam vissza felé és vállamra kaptam a csomagot. - Eddig forrtál és eljátszottad, hogy minden rendben köztünk, de most kidobsz? Hogy lehetsz ennyire felszínes? Egyáltalán mióta tudod? És kitől? Szerintem ebbe Rennek is van beleszólása és legalább a hónap végégig jogosult vagyok itt lenni, mert a lakbért harmadoltuk, ha esetleg nem emlékeznél és.. - csaptam az asztalra idegesen és még sok mindent tudtam volna a fejéhez vágni, de elhallgattam. Ő nem szólt semmit, csak a telefonján pötyögött, ami csak még nagyobb feszültséget keltett bennem. Tovább álltam ott és kérdőn néztem rá, karba tett kézzel. Egy perc múlva, a telefonja képernyőjét felém mutatta. Egy rejtett számtól érkező üzenetek voltak megnyitva. A telefont kivettem a kezéből és elképedve kattintottam a fájlra. A bár biztonsági kamerájának felvételei. Le kellett ülnöm. Elindítottam a videót. Szemeim elé került az este, amint a hátsó ajtót figyelő kamera vesz minket. Azért került ide is kamera, mert itt érkezik a szállítmány. Végig gondoltam. A felvételen nem látszik sok, de az igen, ahogyan Bradleyvel beszélgetünk, majd a csókunk is. A szívem egyre szaporábban vert erre a látványra. Bár alig lehet átélni ebbe a minőségbe, de láttam. Láttam, ahogyan megcsókolt. Ahogyan megcsókoltam. Tényleg. Aztán otthagytam. Lejjebb görgettem és a következő videó a benti térről készült. A tömeg őrjöngve táncolt és a a Vamps játszott a színpadon. Hallani nem lehetett, de látványos koncert volt. James felhúzott a színpadra. Táncoltam, majd Braddel együtt énekeltünk a mikrofonba. Most elakadt a lélegzetem. A tömeg mind lelassult és Ő felém fordult. Sajnos hang továbbra se volt a videón, de láttam, ahogyan felém fordul és kezeit a derekamra fonja. Én nem lassulok le. Tovább ugrálok, de végül lefogja vállaim, ezzel nyugtatásra bírva. Először azt hittem megcsókol, de nem tette. Csak a fióknak intett és lassúzni kezdett velem. Közben továbbra is ő énekelt. A tömeg is úgy tett, ahogy mi.  Szemeimbe újra könnyek futottak, mert egyszerűen az emlékek ilyenkor felélénkülnek bennem. Az érintését éreztem és azt, ahogyan beszélt hozzám. 

Jess kikapta a kezemből a készüléket. Egy csepp gurult végig arcomon, de azonnal letöröltem. 

- Jessi én annyira sajnálom. Nem is emlékeztem. Én csak.. - kezdtem bele, de szavamba vágott.

- Moyra nincs erre szükség. Nem azért haragszom, mert nem mondtad el. Legalábbis nem ez a fő oka. Állandóan iszol és olyan dolgokat csinálsz, amiket már képtelen vagyok elviselni. Emellett veszélyezteted a kapcsolatunkat. Szeretem őt érted? Nem érdekel, hogy mibe kerül, de magam mellett tartom mindaddig, amíg ő is így érez irántam. Nem akarom, hogy ebbe belerondíts, de ha folyton itt vagy ez lehetetlen.  - áll fel és könyörtelen arckifejezéssel nyitja nagyobbra az ajtót. Nem harcolok ellene. Most nem. Erre nincs erőm. Gyorsan bújok cipőmbe, majd elhagyom a lakást egy árva szó nélkül. Fejemben egyedül csak a felvételek járnak. Brad annyi mindent nem mesélt el. Vajon miből hagyott még ki? Mire nem emlékszem még? Lassan elszállt ez a köd és agyam csak azon kattogott, hogy juthatott Jessi ezekhez a videókhoz. És akkor beugrott. Dean. Hát persze, hogy Dean. Fejemet elöntötte a forróság. Annyira ideges voltam és annyira nagyon csalódott. 

- Dean! Hol a picsába vagy, te szemét?! - rontottam be, miután nagy nehezen megtaláltam a házához való kulcsot. Az egész lakást végig jártam. Nem volt itthon. A kanapéjára dőltem és tökéletesen berendezett nappaliban kezdtem nézelődni. Előredőlve, kezembe fogtam a dohányzó asztalon álló, antik vázát. Pár percig vizslattam, majd egy kis gondolkodási idő után, "kiesett a kezemből". Felszabadultam. Azonnal felálltam és a polchoz siettem. Szinte egy lendülettel löktem le az összes képet és porcelán díszt. A konyhába siettem és a fiókból kihúztam egy kést. A legnagyobbat. A hálószoba felé vettem az irányt, majd az egész ágyát és az összes díszpárnát tele szúrtam. És jólesett. Elképesztő jólesett, de még nem végeztem. Szinte az egész házat felforgattam. Mindent kiborogattam a fürdőszobától kezdve, a konyháig, majd fáradtan dőltem a széttúrt ülőgarnitúrára. Kifújtam a levegőt. Sokkal elégedettebb voltam a hellyel mint mikor bejöttem. Nem akartam titkolni, hogy én tettem és nem is tudtam volna. A kulcs csomómról leszedtem az házhoz tartozó darabot, majd az asztal közepére tettem. Önelégült mosollyal hagytam el az épületet és a kikötőbe menekültem a gondok elől. A szokásos mólómra feküdtem. Csak ekkor ért el elmémig, hogy mit tettem. Az állásomnak 100%-ban annyi. A barátságomnak Jessivel? Annyi. A szoros kapcsolatomnak Rennel? Annyi. És Bradley Simpsonról nem is beszélek. Kénytelen leszek vissza menni a szülőkhöz. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel. Újra. Újra ebbe a helyzetbe csöppentem. Pedig nem akartam, de lassan megtanulhatnám, hogy ez a következménye annak, ha meggondolatlanul és a dühtől vezérelve cselekszel. 

Az egész táskámat átkutattam, de egy szál cigarettám sem akadt. Pedig most kellet. Elképesztően kellett. Felpattantam, majd a bár fele indultam, mivel tudtam, hogy ott vannak még cuccaim és egy doboz cigim is. Csak azért imádkoztam, hogy ne fussak össze Deannel. Egyrészt azért, mert féltem, hogy már látta a lakását. Másrészt azért, mert féltem, hogy még nem. Akkor nem tudtam volna, hogy viselkedjem vele. Mellesleg biztos, hogy amint megláttam volna azt a sznob képét, azonnal nekiestem volna. A hely üres volt. Csak a takarítok mászkált fel alá. Gyorsan loptam be magamat az irodába üres volt. Kinyitottam a szekrényemet és kivettem belőle a szatyrot. 

- Bingó! - suttogtam magamnak, amint megláttam a Marlboro felirattal ellátott, piros-fehér dobozkát. De hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor kopogtattak az ajtón. Hirtelen kaptam fel a fejemet. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem.  De nem is tehettem sokat, mert szinte azonnal nyílt az ajtó. Nagyot nyeltem. 

- Moyra? - nézett be a szobába. Szemeim elkerekedtek. Ujjaim elgyengülve egyenesedtek ki, ezzel a földre ejtve a kezemben tartott dolgokat. Szinte remegni kezdtem. Több érzés futott át testemen egyszerre. Megborzongtam. 

- Mit csinálsz te itt? - tettem nagy lépéseket az ajtót felé, majd becsuktam azt. Brad a zsebeibe helyezte a kezét. Szemei karikásak voltak. Talán nem tudott aludni. Talán csak kimerült volt a történések miatt. 

- Csak láttam, ahogy bejössz ide és én csak... Gondoltam megkérdezem hogy vagy. Mi lesz veled? Van hova menned? - kérdezte, de semmiféle érzelem nem volt hangjában. Mintha csak azért kérdezné, mert ez a kötelessége és nem azért, mert érdekli is. Nem válaszoltam. 

- Ezért jöttél ide? Ez nem érdekel. Nem vagyok erre kíváncsi. - mondtam végül, mire idegesen sóhajtott fel. 

- Megint te vagy az ideges? Szerinted mindig csakis neked van okod dühösnek lenni valakire? Te tönkretetted a kapcsolatomat! - emelte fel a hangját.  Nem gondolkoztam. Azonnal kimondtam, ami eszembe jutott. 

- Én tettem tönkre? Azt se tudtam, hogy mi történik velem. Hogy mi történik velünk. - kiabáltam vele, de a mondatom végére elhalkultam. 

- Jézusom gondolkozz már egy kicsit! - temette arcát a tenyerébe. Ideges volt, ahogyan én is. 

- Mindent tönkretettél érted? Az egy kapcsolat, de velem mi lesz most? Nekem többé nincs Jessim, nincs állásom, nincs lakásom. Gondolkozz inkább te! Annyira utállak! - csúszott ki számon ez a szó, de éreztem, hogy nem volt igaz. Legalábbis nem teljesen. De az egyik felem talán tényleg utálta. Az egyik...

- És? Én meg gyűlöllek! - mondta, majd megragadva derekamat magához húzott és megcsókolt. Nem tudtam eltolni magamtól és nem tudtam viszonzatlanul elválni ajkaitól, de őszintén? Nem is akartam. Istenem mióta vártam már erre a pillanatra. Mióta vágytam arra, hogy megérezhessem ajkai ízét. És attól, hogy ezt nem szabadott volna, csak még édesebb volt. Egyik kezemet tarkóján pihentettem, míg a másikkal göndör hajába túrtam. Szenvedélyes csók volt, de gyengédnek nem mondanám, bár ezt nem is bántam. A falnak tolt és ajkaimról a nyakamra tért, majd a mellkasomra. Fejemet hátra vetettem és hagytam, hogy tovább kényeztessen. Fekete ruhámat könnyedén lehúzta rólam, míg én inge gombjaival szenvedtem. Kezeit végighúzta oldalamon, amitől végigfutott rajtam a hideg, végül fenekemre helyezve kezeit felemelt. Mikor megszabadítottam ingétől egy percre megálltunk minden cselekedetünkkel és egymásra néztünk. Ott tartott a kezeiben. Lábaim a dereka köré csavartam, így akaratlanul is megéreztem az egyre keményedő férfiasságát. Felnézett rám én pedig végre olyan mélyen fúrhattam a csoki barna szemeibe tekintetemet, amennyire csak akartam. Végignéztem arcán, majd ujjaimmal végigsimítottam rajta. Apró puszit nyomtam ajkaira. 

- Kérlek csak...Csak mosolyogj! - kértem és egy újabb könnycsepp hagyta el a szememet. Bradley közelebb hajolva lecsókolta azt, majd újra eltávolodva nézett szemeimbe, majd úgy tett ahogyan kértem. Ha látom őt. Ha látom azt az édest mosolyt az arcán és az apró gödröcskéket, határtalan boldogság tölt el és semmi sem érdekel többé. Ajkamba harapva mosolyodtam el. Lassan elfektetett a kanapén, majd hátam mögé nyúlva kikapcsolta melltartómat. Meleg érintése mindennél jobban esett. Lehunytam szemeimet. Végigsimított melleimen. Gerincemen végigfutott a hideg. Megszabadította magát nadrágjától, majd boxerétől is. Kezei fel-le jártak combjaimon. Csípőm megfeszült alatta. Remegő kezeimet hátára vezettem. Csókjait újra ajkaimnak szentelte. Nyelveink táncot járva harcoltak egymással, miközben az egyetlen anyagot is lehúzta rólam, ami még takarta a testemet. Elemelte arcát és szemeimbe nézett. Biztatóan húztam magamhoz és engedtem, hogy belém vezesse magát. Ajkaimat elhagyta egy apró sikoly. Ijedten nézett fel rám. Valóban fájdalmat okozott méretével, de sokkal nagyobb élvezetet nyújtott. A gyönyör szétáradt bennem, miközben gyengéd mozdulatokat végzett csípőjével. Egyre csak fokozta vágyainkat. Körmeimet akaratlanul forrasztottam hátába. Mellkasom egyre sűrűbben emelkedett fel és le, mivel képtelen voltam ennél lassabb venni a levegőt. Míg én apró nyögéseket hallattam, Bradnek csak egyre több morgás hagyta el a száját. Nyakamba fúrta arcát, így még intenzívebben érezhettem az illatát, amit imádtam. Leheletével bőrömet csiklandozta. Ajkaim szétnyíltak, majd egy sikoltással léptem át az élvezetek kapuját és pár pillanat múlva egy férfias nyögéssel követett engem. Lassan kivezette magát belőlem, mellém feküdt. Lassan kifújva a levegőmet, lelassítottam légzésemet és csak ekkor tértem magamhoz. Azonnal hangos zokogásba kezdtem. Bradley csitítgatva húzott magához. Homlokát az enyémnek döntötte és hüvelykujjával arcomat simította. Nem hallgattam el. Nem csak lelkileg, de fizikailag is fájt mindenem. 

- Én azt.. azt hiszem... - dadogtam, közben végig szipogva. 

- Tudom. - fojtotta belém a szót. Nem próbáltam befejezni, mert tudtam, hogy úgy van ahogy mondja. Tudtam, mert éreztem. Kezeimmel végigsimítottam a meggyötört hátán és rémülten éreztem meg, hogy mennyire megsebeztem és szétkarmoltam azt. Ujjamat végighúztam az alsó ajkán, mire egy újabb pimasz mosoly húzódott arcára. Az a mosoly. Az a mosoly ami mindent elfeledtet velem.

Do You Love Him? - Chapter Nine

Sziasztok! Tudom, vagy 10 napja nem volt új rész, ezért ne haragudjatok, de nagyon beteg voltam/vagyok. Ezért most remélem ezzel a résszel kárpótollak titeket. Tudom sokáig húztam, hogy ez a perc megtörténjen, de most kész! Remélem tetszeni fog. Ha igen akkor hagyjatok magatok után nyomot!
Jó olvasást! :)

*2014. 09. 17*

Az új munkámmal végre tudtam elég pénzt szerezni, hogy bevásárolhassak én is és beleadhassak a lakbérbe is. Persze szerettem volna egy saját albérletet. Erre gyűjtöttem. Nos, egyenlőre nem telt rá, de igyekeztem és egyre jobban ment. Teltek a napok, hetek. Semmi említésre méltó nem történt az életünkben, egy valamit leszámítva. A ma reggelt.

- Kinek pörgeted az ujjaid annyira a képernyőn? - érdeklődött Jessi, ami érthető volt, mivel Ren még reggeli közben se tette le a telefonját. Most én is barátomra pillantottam. Csak legyintett. Egyértelműen elakarta hagyni ezt a kis párbeszédet. Titkolt valamit. Ha jobban belegondolok, mostanában kevesebbet is volt itthon mint szokott.

- Úristen. - vigyorodott el Jess. - Van csajod? - kérdezte és az asztalon áthajolva próbálta kivenni Ren kezéből a telefont. Sajnos elég kevés sikerrel járt, mivel barátunknak erős szorítása van, csak átesett az asztalon. 

- Még szerencse. - jegyeztem meg rekedtes hangon. Rám pillantottak. - Jessi meg én... Mi már azt hittük langyi vagy. - mondtam, egy kisebb mosollyal arcomon, mire a szőkeségből kitört a nevetés az "áldozat" csak szemeit forgatva pillantott mobiljába. Újra. 

- Miért kell ennyire cinikusnak lenned? - kérdezte. Vállat rántottam.

- Definíciót vársz? - folytattam, mire felnevetett. - Ki az? - kérdeztem és beleharaptam a szendvicsembe. 

- Ana. Ma dolgozol? Lemegyünk hozzád a bárba este. Jöttök ti is? - nézett felváltva rám és Jessire. Hamar lebeszélte magával ezt a kis találkozót. 

- Ez biztos.. - kezdtem a szokásos kérdésbe, hogy ez jó ötlet-e, de inkább nem fejeztem be. Úgyis csak félreértés lett volna belőle. Bár nem igazán értettem, hogy ők miért nem aggódnak a legutóbbi eset után.  - Jó lesz. - fejeztem be.

- Aha. Felhívom Bradet. - felhívja. Felhívja Bradet... Annyira szerettem volna hallani már a hangját. Hiányzott. Őszintén hiányzott azt hiszem. Nem ő, inkább a cselekedetei. A mosolya, a nevetése és az édes gödröcskék az arcán mikor mosolyog. Atyám, sosem keveredek ki ebből a szituból. Túlságosan bonyolult, hiszen még én sem értem. 

- Tudom. Tudom, de nem tudod holnapra tenni az asztalfoglalást? - hallottam meg újra Jess hangját, ezzel kiszakadva gondolataimból. - Nem! Nem! Nyolcra kész leszek. - mondta beleegyezően és letette a telefont. 

- Na mi az? - kérdezte Ren. Közben felálltam és tányéromat a mosogatóba helyeztem.

- Úgy tűnik, ez a ma nekünk nem jön össze, de azért remélem hamarosan én is megismerhetem. - simított végig a karján, majd felállt. Nem jön. Ma se fogom látni, se hallani. De ő nem is akar látni, hiszen ha így lenne, lemondaná ezt a vacsorát, hogy velünk lehessen. Felsóhajtottam.

*Este, 22 óra 07 perc*

- Nem minden szarka farka farka. Picsába. - próbálkozott Ren a pultnál ülve, mire Ana és én is felnevettünk. Nagyon édes lány és konzervatív is. Csodálkozom, hogy Ren el merte hozni ide. Bár nem volt túlzsúfolva a hely. Semmi nagy buli nem volt. 

- És te most tanulsz? - hajoltam a lányhoz, aki bólintott. Nem volt nagy hangja, de azért megpróbálkozott.

- Főiskolás vagyok. - mondta. Ren csak őt nézte. Azt hiszem tényleg kedveli. Nagyon. 

- Ott ne hagyd! - mondtam, bár egy ilyen lány jól tudja, hogy mit kell tenni a jó élet útjáért. - Kimegyek elszívni egy cigit. - mondom, majd a fogasról leakasztom kabátomat és vállamra terítem. 

- Megyek ha nem gond. - áll fel Ana és magára veszi a hosszú szövetkabátját. Megrázom a fejem. Meglepett, hogy ő is dohányzik, de végülés, ha jobban megnéztem, kifinomultan állhat az ő kezében egy cigaretta. Eg puszit nyom Ren szájára, majd utánam siet. A hátsó ajtón kiérve, körbevesz a nyugodtság. Csak a ritmusa hallatszik a zenének. Előveszek egy szálat és rágyújtok. Ana egy vékony szálú cigit vesz rózsaszín ajkai közé. 

- Mesélt rólam? - kérdi egy mosollyal az arcán. 

- Ma reggelig nem. De az utóbbi időben nagyon eltűnt. Nem is tudom, hogy nem gondoltam rá, hogy lehet valakije. - mondtam őszintén. Szerintem Ren, nem aggódik. Soha. Ő úgy gondolja, hogy minden úgy történik majd, ahogyan annak történnie  kell. És most annak kellett történnie, hogy megtalálta Anát.  

- Ő nem szereti. - céloz a dohányzásra. Látszik rajta, hogy bántja a dolog. Egy férfi kedvéért, sosem tenném le a cigit. Nem veheti el a szabad akaratomat. Csakis magam miatt szoknék le, ha le akarnék. 

- Tudom. - ezután csöndben voltunk. Nem mondanám kínosnak. Inkább sokatmondó volt. Mi más személyiségek voltunk, mégis jól esett vele eltölteni ezt a pár percet. 

Mikor visszamentünk, Ren épp befogta egyik fülét, a másikhoz pedig egy telefont nyomott. Nem tudtam kivel beszélt. Visszamentem a pult mögé, amikor Dean is kijött végre az irodából. Ma már találkozott velünk. Ittunk is egyet négyen. Normálisan viselkedett. Amiért hálás voltam. 

- Minden oké? - kérdezte, de látszott, hogy sietős volt a  dolga. Ráadásul ez a kérdés nem is nekem szólt csupán a főnöktől az alkalmazottnak. 

- Aha, persze. - válaszoltam határozottan, majd mikor elhaladta mellettem, egy pillanatra összefonta ujjainkat. 

- Ki volt az? - kérdezte Ana, mikor barátja visszaült mellé. Én is feléjük próbáltam fordulni, de állandóan kérték ki az italokat, ezért nem volt sok időm. 

- Egy egész tálcával? - kérdeztem vissza meglepetten egy harmincas éveiben járható férfinak, aki csak vigyorogva bólintott.  - Azonnal viszem. - mosolyodtam el, majd kitöltöttem a tálcára férő, összes felesbe a rövid italt amit kért, majd elindultam az asztalukhoz.

- Még valamit hozhatok esetleg? - tettem le. Még két haverja ült mellette. Hárman akarják ezt mind meginni, vagy megkínálják az egész bárat? Ebben a pillanatban megláttam Jess göndör, szőke fürtjeit. Nem volt nehéz kiszúrni. Egy elegáns ruhában volt. Biztosan a vacsoráról jöhetett ide. Csak ekkor vettem észre, hogy háta mögött, össze van kulcsolva a keze Bradleyével. Hirtelen nem tudtam, hogy a boldogság és izgatottság miatt kezdett ilyen hevesen verni a szívem, vagy az idegességtől. Miért hozta el őt is? 

- Hahó! - csettintgetett előttem az egyik nagy darab férfi. Visszaestem a való világba és elnézését kértem, már csak kötelességből, ennek a parasztnak. 

*Bradley Simpson szemszöge*

Semmi kedvem, se hangulatom se volt idejönni. Nem csak az emlékek miatt, de nem akartam Moyrával találkozni. Deannel meg főleg nem. A pulthoz vezetett Jess. Szemeimmel azonnal őt kezdtem keresgélni. De nem találtam. 

- Sziasztok! - köszönt barátnőm izgatottan. Annyira édes volt. A Ren mellett ülő lányt azonnal megölelte, csak azután mutatkozott be. Ezután én is így tettem, majd kezet ráztam Rennel és leültünk melléjük. 

- Nincsenek is olyan sokan mint szoktak. - jegyeztem meg, még mindig körbe-körbe nézelődve. (Mintha csak ezt figyeltem volna kitágult szemekkel)

- Igen. Moyra elment már? - kérdezte szomorkodva Jess. Most visszafordultam a válaszra várva. Jessi csípőjén körbefontam az egyik kezemet. 

- Umm...Szerintem mindjárt jön, az előbb vitt ki egy tálca piát..Oda! - mutatott Ana, egy asztalhoz, ahol valóban ott állt Moyra és három pasassal beszélgetett. Rámeredtem. Akaratlanul is. Mindegyikőjük kajánul vigyorogva pofázott hozzá. Már most felidegesítettem magamat rajtuk. Egyszerűen ingerült lettem. Összeszorítottam állkapcsomat és próbáltam nem odafigyelni, de minden percen arra tévedt tekintetem. Ő csak jópofizott velük, hiszen ez a dolga, de miért hagyja, hogy ezt csinálják?

- Mi az kicsim? - tette kezét a combomra és aggódva nézett rám türkizkék szemeivel. Elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet. Apró csókot leheltem ajkaira, majd az egyik pultos lánytól kértem egy pohár sört. Jess és Ana jót beszélgettek, de én nem tudtam nyugodni. A tudat, hogy még mindig ott áll velük és hagyja, hogy megalázzák. Illetve ez hülyeség, mert ő ezt sosem hagyná, de mégis...

- Hol van már Moyra? Na baszki. - túrt a hajába Ren, mikor észrevette, hogy az egyik fickó Moyrát az ölébe rángatja. Eddig bírtam idegekkel. Nem igaz, hogy ezen csak én bukok ki ennyire. Felálltam a székről.

- Brad! Nem kell ezt tenned! Nem kell folyton megvédened! - állt fel és kétségbeesetten kiáltott utánam barátnőm. Már megint itt tartunk. Ugyanabban a helyzetben. És hogy őszinte legyek, a megtehetném se változtatok azon, amit tettem. Mert így volt helyes. Bár csak egy félreértés volt. 

- Jess ez nem rólunk szól! Nem látod? - kérdeztem, de nem vártam választ átvágtam a tömegeb, egyenesen ahhoz az asztalhoz. 

- Valami gond van? - állt fel a pasi, mikor odaértem. Moyra csak tenyerébe temette az arcát. Tudta, hogy ugyanaz a helyzet alakult ki mint két héttel ezelőtt. 

- Ja, mondjuk az, hogy nem kéne taperolni a pultosokat. - mondtam, de eszem ágába se volt szembe szállni ezzel a totemoszloppal. Csupán azt akartam, hogy ne tapizzák vagy zaklassák őt. Csak kiröhögtek. Nem törődtek tovább velünk. Megfogtam Moyra csuklóját és vissza akartam húzni a pulthoz, de ő csak megszeppenve állt ott. Mikor megfordultam Jessi, Ren és Ana is ott állt körülöttünk. Nagyot nyeltem és barátnőm elé fordultam. Nem volt szomorú, sokkal inkább ideges.

- Te hülye. - hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy legszívesebben üvöltözne velem, de nem teszi ezt újra. Tudja, hogy nincs értelme. 

*Moyra Korin szemszöge*

Csak álltam ott. Nem volt beleszólásom a dologba, de mégis én okoztam a vitát. Újra. 

- Tudom, hogy mi történt. Azon az estén, mikor először láttátok egymást. Az egészet tudom. - fakadt ki Jess. Láttam, ahogy Bradley kiegyenesedik, mikor ezt meghallja. Valószínű, most ő is hasonló érzésen megy keresztül mint én. A szívem a torkomban dobog és fogalmam sincs, hogy ez lenne az alkalom a bocsánatkérésre, vagy egyáltalán bocsánatot kellene kérnem? És ha igen miért? Mit kellene mondanom most? Bradley csak felsóhajtott. 

- Kitől tudod? - kérdezte. Legszívesebben pofon ütöttem volna. A legrosszabb lereagálás ennek a dolognak. Ennél még a mentegetőzés is jobb.

- Csak ez érdekel? Nem számít kitől tudom. - tette keresztbe a karjait. 

- Jess.. Azért nem mondtuk el, mert nem számít. Be voltunk rúgva. Ennek semmi köze ahhoz. Ha Ana lett volna ott, ugyanúgy megyek. - nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e. Azt akartam, hogy hazudjon... 

- Te nem. Csak ő volt részeg. Ha Ana lett volna ott, nem idegeskedsz azóta, amióta bejöttünk. - egyáltalán Jess mióta tudja ennyire elrejteni a dühét? Mióta tartogatja ezt? Hogy tudja? Hogy bírta ki, hogy ne essen a fejünknek, amint meglát? Most Bradley nem szólt. Nem tudott. Csak megrázta a fejét. Most mintha csak ketten lettek volna. Mi csak álltunk ott és néztük. Szörnyű érzés volt ez számomra. Fájt. De miért kell ennyire tehetetlennek lennem? 

- Szereted őt? - nyögte ki Jess. Bradley újra a szemeibe nézett. Nagyot nyeltem. 99% biztos voltam a válaszban, de habozott. Jessi arcán végiggurult egy könnycsepp. 

- Szeretlek. - mondta halkan Brad. Jelenleg égett a testem minden porcikája. Nem láttam és nem is hallottam jól. A levegőt is nehezen vettem. 

- Nem jó válasz. - rázta a fejét. Csönd volt, de újra Jess tört meg. - Innentől kezdve, felejtsd őt el! - mondja magabiztosan. Csak ekkor pillantottam fel. De most is csak az ijedtségemben. Bradley is azonnal rám kapta a tekintetét. Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel. Pontosan nem tudtam miért. Talán az érzéstől, hogy most már tényleg minden tönkremegy, vagy attól, hogy többet valóban nem látom őt és hogy ennyi volt. Lehet örülnöm kellene, de képtelen vagyok. Csak vártam, hogy mit mondd erre. 

- Hallod? - kérdezi újra, egy nagyobb hanggal. Erre már abbahagyjuk egymás bámulását.  

- Igen. - mondja végül. Csak ekkor nyilal egy éles fájdalom a mellkasomba és az érzés. A beismerés érzése. Tényleg ez a vége? Miért fáj ez ennyire? Kifordultam a tömegből és a hátsó kijárat fele vergődtem magamat. Azt hiszem, az egyetlen ember, akit ismerek ezen a szaros földön, az Ren. Sosem gondoltam volna, hogy látom ezt a zsarnokoskodó énjét Jessnek. De miért is lepődöm meg? Hiszen még magam sem tudom ki vagyok.

Waiting - Chapter Eight

Sziasztok! Köszönöm az új feliratkozókat és a kommenteket is, sokat jelent! :) Remélem továbbra is így lesz. Bár nem valami hosszúra sikeredett ez a rész, de remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)

Szemeimet dörzsölgetve nyitottam be a házunkba. Már sehol sem égett a villany. Mindenki elaludt már. Bár álmos voltam, de tudtam, hogy egyenlőre még nem foguk tudni elaludni. A konyhába lépve engedtem magamnak egy pohár hideg vizet, majd nagy kortyokkal ittam meg. Kissé sajgott a fejem. Sok minden miatt lehetett. Kialvatlanság, vagy az alkohol lehetett a főbb okozója. Esetleg az aggodalom. Letettem a poharat a pultra, majd óvatosan indultam el a szobánkba. Sajnos mivel semmit sem láttam a félhomályban, megbotlottam egy elől hagyott cipőbe.

- Picsába. - rugdostam arrébb.

- Hol voltál? - hallottam meg egy rekedtes hangot  az asztal felé. Azonnal oda kaptam a fejemet. Kis gondolkozási idő után felkapcsoltam a villanyt. Brad sápadt arccal és karikás szemekkel bámult rám. - Te mióta ülsz ott? - sétáltam közelebb, hogy meghallja suttogásomat. Nem válaszoltam kérdésére.

- Összevesztem Jess-el. Azt mondta menjek haza, de nem akartam. Itt várok, amíg meg nem bocsájt. Amíg meg nem beszéljük. - lerítt az arcáról, hogy teljesen ki volt a történtek miatt. Sóhajtva ültem le az asztalhoz, vele szembe. 

- Miért csináltad? - kérdeztem. Bár nem volt pontos a kérdés, tudta hogy miről beszélek.

- Csak segíteni akartam. Féltem, hogy valami komolyabb dolog történik, mint az a veszekedés. - mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a teljes igazság-e. Vagy hogy egyáltalán igaz-e.

- Ezt elmondtad neki? Pontosan miért haragszik? - kérdeztem. Próbáltam segíteni neki és megértetni magammal a történteket.

- Azt mondja nem normális, hogy ennyire féltékeny vagyok miattad. - mondta ki, de látott a meglepettség az arcán mikor befejezte. Talán a fáradtság miatt nem figyelt arra, hogy mit szabad elmondania és mi az, amit nem kéne. Most csend lepte be az étkezőt. 

- Az vagy? - kérdeztem meg végül a ránk telepedett csöndet. Eddig nem találkozott a tekintetünk. Nem tudtam pontosan, hogy ez miattam, miatta, vagy esetleg mindkettőnk miatt történt, de nem bántam, hogy így volt. 

- Nem. Mondtam már. Elmondtam, hogy miért tettem amit tettem. - közömbösen csengett a hangja. Sajnos minden ilyen kijelentésével, kétféle érzelmet vállt ki belőlem. Megnyugvást, boldogságot és egy kicsi csalódottságot is. Még utoljára végignéztem álmos és kimerült arcán, majd Ren szobájába indultam.

- Jó éjt Brad. - suttogtam épp úgy, hogy még maghallja, majd bezártam az ajtót. 

*2014. 09. 03. Reggel 11 óra 14 perc*

- Jézus Jess. Én a helyedben örülnék ha pasim még a barátnőmet is megvédi. - próbáltam segíteni a helyzeten, miután nagy meglepetésemre, rám egy csöppet sem haragudott barátnőm. Bradley azóta is a konyhában ült és várt, míg Jess egész délelőtt az ágyában kuksolt.

- De te is láttad mit csinált. Tényleg nem történt még más is köztetek? - kérdezte. A hideg végigfutott a hátamon erre a kérdésre. Gyorsan kellett döntenem, mert ha továbbra is titkolni akarom, akkor hamar kell egy határozott választ adnom. Bár nem igazán akartam tovább hazudni neki. Sőt. Eddig se akartam hazudni neki, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy túl sok minden menne ezzel tönkre. Nem érné meg. 

- Nem. - mondtam olyan nyugodtsággal a hangomban, amilyennel csak tudtam. Jess beletörődve sóhajtott fel, majd kitápászkodott az ágyból. Egy rózsaszín pizsama volt rajta. Elmosolyodtam rajta. Míg én megálltam az ajtóba, ő Bradleyhez sétált. Megállt előtte. Csendben kezeibe vette arcát. Nem szóltak csak nézték egymást. Szemeimmel arckifejezésüket figyeltem. Jessi lassan közelebb hajolt Bradhez. Szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam eldönteni, hogy végignézzem-e, ahogyan megcsókolják egymást. De késő volt dönteni... Nem bírtam Azonnal lesütöttem szemeimet. Nem tudom mikor éreztem magam, utoljára ennyire tehetetlennek és gyengének. Nem hiszem el, hogy komolyan ezt csinálom. Hogy magammal is elhitetem azt, hogy érdekel. Pedig nem. Csupán csak..csak. De ha mivel csapnám be magamat? Hiszen mi másért érezném azt amit. Ez tényleg valós? Tényleg érzem.

- Na végre. - jött be tapsolva a szobába Ren. Jessi elmosolyodott, majd egy utolsó puszit nyomva szerelme ajkaira, visszaindult felém.

- Köszönöm. - tátogta, amint bement mellettem a szobájába. ( Gondolom felöltözni ) Brad egy elégedett mosolyt villantott felém, majd felállt az asztaltól.

- Nos, nekem... 21 perce a próbán kéne lennem. - nézett órájára. - Szóval köszi mindent. - rázott kezet Rennel, majd egy pillanatra mintha felém akart volna indulni, előrelépett, de azonnal megtorpant. - Szia Moyra. - mondta egyszerűen. - Szia kicsim elmentem! - üvöltötte el magát a levegőbe. 

- Jó próbát! Akkor este! - kiabált vissza neki. Bradley rám nézett. Egybeforrt tekintetünk. Intettem egyet, mire megfordult és kimentem az ajtón bezárva azt maga után. 

- Hol voltál az este? - kortyolt kávéjába Ren. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy elmondjam-e neki, hogy épp csak beestem az alattunk lakó 15 éves fiú bulijára, de miért is ne mondhatnám el ezt neki?

- Buliba. - mutogattam ujjammal a padlóra, azt jelezve, hogy pontosan alattunk.

- Mrs. Rataykowski bedurvult? - vigyorgott az alattunk lakó, körülbelül 80 éves nénire célozgatva.

- Poéngyár. - nevettem fel, majd kivettem a kezéből a csészét és megittam a benne maradt folyadékot.

- Hé! - nézett a pohár aljára.

- Enyém a fürdő! - kiáltottam fel, majd birtokba vettem a mellékhelységed Jessi "Kérlek ne!" kiáltása ellenére.

He never hurt me! - Chapter Seven

 *Moyra Korin szemszöge*

- Mi van? Ugye csak szívatsz? - léptem egyet azonnal hátra. Most komolyan ki akar rúgni? Megtanulhattam volna már, hogy nem szabad bíznom benne, de ezt mégsem gondoltam volna. 

- Moyra... - kezdett vigyorogni.

- Hogy te mekkora egy szemét állat vagy. - pofoztam fel, de ő megfogta a karjaimat. - Engedj már el! - üvöltöztem.

- Moyra! Sss! Csak hallgass végig! - csitítgatott, bár egyáltalán nem érdekelt, hogy a járókelők mit gondolnak rólunk. Jelenleg csak addig akartam ütni azt a kárörvendő fejét ameddig csak tudtam volna.

- Még csitítgatni akarsz?  - rántottam ki karjaimat szorításából.

- Figyelj a program szervezőnk kilépett szóval igen kirúglak, hogy teljes állásban dolgozhass rendezvény szervezőként a párban. - mosolygott és azt figyelte mit fogott reagálni. Egy pár másodpercig csak álltam ott szótlanul. El sem hiszem. 

- Te hülye! - túrtam hajamba. - Ez most komoly? - vigyorodtam el én is. Csak bólintott. Nyaka köré fontam karjaimat és szorosan magamhoz öleltem. Megforgatott a levegőbe, majd újra a földre téve, lassan ajkaim fele dőlt, de megállítottam, mert megláttam a háta mögött Bradet. Fogalmam sem volt mit akar, vagy hogy minek jött le. Elhajoltam Deantől és kérdőn néztem rá. 

- Csá Brad! Valami gond van? - nyújtotta a kezét Bradley fele, de ő csak szótlanul bámult rá. Kikerekedett szemekkel vártam a történéseket.

- Épp ezt akartam kérdezni én is. - nyögte végre ki, de még mindig nem fogadta el Dean kezét. Csak ellépett mellette és engem kezdett nézni. Egy idő után lesütöttem szemeimet. Nem is tudom, miért szégyelltem el magam, de olyannyira megvető szemekkel bámult rám, hogy nem tudtam mást tenni. Deanre néztem, aki ekkorra már leengedte kezét, de arckifejezése elárulta, hogy valójában, szörnyen ingerült volt. 

- Minden rendben van. - válaszolt helyettem is és birtoklóan húzott magához csípőmnél fogva. Csak egy pillanatra mertem Bradre nézni. Ő is engem fürkészett. 

- Figyelj nagyon hálás vagyok, de most mennem kell. Vendégeink vannak. - fordultam Deannel szembe és kezeimmel fordítottam arcát felém, ezzel kiharcolva, hogy ne nézze tovább Bradet ilyen ádáz tekintettel. Újra megpróbálkozott ezzel a csók dologgal, de elfordítottam a fejemet. Azt hiszem azért, mert tudtam, hogy ez a csók nem nekem, hanem Bradnek szólt volna. 

- Akkor holnap. - nézett mélyen szemeimbe, majd hátat fordítva indult el. Bradleyre néztem, majd elmentem mellette és felfele siettem a lépcsőn. Nem volt neki mondanivalóm. Azt sem értettem, hogy mit akart ezzel a jelenettel, de nem is akartam tudni. Örültem annak, hogy egy olyan állásom volt ami biztos és jól fizető is. 

- Ez egy seggfej. Láttam, hogy mit csinált veled. - futott utánam a lépcsőn.

- Nem láttad. Nem láthattad. Sosem bántana engem. - egy pillanatra se álltam meg, vagy lassítottam le. - Fizikailag. - tettem hozzá suttogva.

- Láttam, ahogyan lefogott. És...

- Figyelj Brad, ehhez  neked semmi közöd. Nem értem miért erősködsz itt. Senki nem szól bele, mert tudják, hogy nem vagyok befolyásolható, és nem számít mit mondanak mások. Ha le is fogott volna, amit nem tett, akkor se lenne jogod ezt csinálni. - fordultam meg. Fölé magasodtam ezáltal, hiszen én egy feljebb lévő lépcsőfokon álltam. Csendben maradt. 

- Minden oké? - nyitotta ki az ajtót Jess. - Kiabálást hallottunk. 

- Igen. Minden rendben. - válaszolta Bradley azonnal, de még mindig egymást néztük. Nem néztünk Jessre. Én nem tudtam volna még a szemébe nézni. Ha belegondolok, ez tényleg egy kínos helyzet volt, úgyhogy ahogy csak tudtam kiléptem belőle. Bementem az ajtón. Ők kint maradtak. Nem hallottam mit, de beszélgettek. 

- Moyra... - jött felém Ren, de belé fojtottam a szót.

- Igen minden rendben. - mentem be a fürdőszobába és magamra csaptam az ajtót. Utáltam, hogy körülöttem mindig minden tönkrement. Megengedtem a csapot és hideg vízzel megmostam az arcomat.

- Bejöhetek? - kopogott be valamelyik fiú. Még nem tudtam felismerni a hangját.

- Nem. A fürdőszobába nem dumálgatni járnak az emberek. - mondtam, de semmit nem ért, mert benyitott. - És ha épp a wc-n ülök? - tártam szét a karom.

- Nem tom. - rántotta meg a vállát Conor. - Ki ez a csávó? - utalt Deanre.

- A főnököm. - adtam az egyszerű, fél választ, de Conor felhúzta a szemöldökét. - Pontosan én sem tudom. Régen együtt voltunk, de 8 év van köztünk és most meg csak úgy, szóval...mi, de miért is mondom ezt el neked? - gondolkodtam el. Egy kérdést tett fel én meg csak úgy elöntöm neki a kapcsolatom Deannel.

- Biztos sugárzik rólam a megbízhatóság. De tudnom kell, mert Bradley elég zabos lett tőle. - ült a kád szélére.

- Arról nem én tehetek. Jess ültette tele biztos  a fejét. - mondtam, bár valójában engem is érdekelt volna, hogy miért kellett ezen ennyire kiakadni.

- Aha.. Brad és te...

- Igen? - kérdeztem mikor nem folytatta a mondatot. Pontosan tudtam, hogy mire akar kilyukadni, de amíg gondolkozik azon, hogyan is tegye fel ezt a kérdést, addig nekem is van időm gondolkodni. de min is kellett gondolkodnom? Hiszen a válasz egyértelműen NEM. De mégis... valamiért úgy éreztem, hogy ez nem a teljes igazság lenne. Részemről.

- Megbeszéltétek már azt ami köztetek történt azon az este. - mi? Elakadt a szavam. Egyáltalán nem erre számítottam. Sőt, azt se gondoltam volna, hogy ő tudja ezt.

- Mi? Ki tudja még ezt? - ijedten kezdtem járkálni a hideg csempén.

- Braden kívül? - poénkodott, de mikor látta, hogy nem vagyok rá vevő - Csak én. - válaszolt. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.

- Egyébként nem fontos, hogy mi történt, mert ez csak egy hülye kaland volt. Semmi kötöttség. Mindketten teljesen be voltunk állva és... 

- Ja semmi kötöttség. - nevetett fel a mondatom közepén.

- Igen. - jelentettem ki határozottan.

- Ugyan már Moyra. Ezt még te se hiszed el. Szerinted mi volt ez a jelenet itt?  Az után a nap után, egy hétig hallgathattuk a siránkozását, de legalább egy jó dolog kisült belőle. Egy új, király zeneszám. - mondta őszintén. Csendben maradtam. Ideje volt beismernem, hogy Conor lehet, hogy egy kicsit túlzott, de igaza volt.  - És milyen ironikus nem? Hogy most meg épp a legjobb barátnődbe lesz halálosan szerelmes. Ez szinte hihetetlen. Annyira felfoghatatlan. - nézett a plafonra és köpte a szavakat.

- Pofa be Conor! - hallgattattam el. Fájtak a szavai. - Menjünk! - húztam fel, majd kimentünk az ajtón. A többiek a bejárati ajtóra tapasztott fülekkel hallgatták Jess és Brad beszélgetését, ami hallásom szerint, veszekedésbe fulladt. Lehunytam szemeimet. Nem akartam arra gondolni, hogy ez is miattam van. De nem akartam hallani se. Nem mentem oda, csak az erkélyre léptem és rágyújtottam egy szál cigarettára. A földre ültem és lábaimat kilógattam az erkélyen. Csak ekkor hallottam meg, hogy alattunk eszeveszettül üvölt a zene. Azonnal elnyomtam a megkezdett cigit és a dobozt a hátsó zsebembe rakva felpattantam. Erre volt szükségem. Kiviharoztam az ajtón és a folyosón még mindig ott állt és veszekedett a gerlepár. 

- Hová mész? - kérdezte Brad. 

- Hát ezt komolyan nem hiszem el! - üvöltözött Jess.

- Anyád. - mondtam, majd lefutottam a következő szintre. Bekopogtam az ajtón, bár elég vicces lett volna ha valaki meghallja ebben a hangzavarban. Benyitottam. Félhomály volt bent. Mindenhol táncoló tinédzserek. Hát ez nem az én bulim volt. Körülbelül  4 év lehetett az itteniek és köztem. De egy cseppet sem zavartattam magam. 

- Heló! Te ki vagy? - nézett végig lábaimon egy fiú.

- Haver én 19 vagyok. - mondtam épp olyan hangerővel, hogy hallja.

- Te felettünk laksz nem? - bólintottam. - Cameron vagyok. - nyújtotta felém a kezét. 

- Moyra. - fogadtam el. - A szüleid? 

- Elutaztak. - vigyorgott. Nem is volt olyan eszetlen nyomi, mint amire számítottam. 

- Aha. Van itt pia? - kérdeztem, mire felnevetett és a kezembe nyomott egy műanyagpoharat. Nem tudtam mi volt benne. Megszagoltam. Cameron felmutatta a hüvelykujját, ezzel jelezve, hogy ízleni fog. Belekortyoltam. Valóban finom volt. 

- Jössz táncolni? - kérdezte. Furán néztem rá. - Nyugi csak 15 vagyok, nem fogok rád mozdulni. - üvöltötte túl a zenét. Elmosolyodtam.

- Menjünk. - tettem le a poharat és hagytam, hogy a tömegbe vezessen. Miután végig táncoltunk 4 számot, a konyhába mentünk. Felültem a pultra. 

- Kérsz? - nyújtott felém egy tálca brouwnit. Felhúztam a szemöldököm. Ez most komoly? Süti? - Vicces süti. - mutogatott ujjaival idézőjelet a vicces szócskánál. Csak ekkor esett le, hogy miért kínál meg ezzel. 

- Most inkább kihagynám. Tegnap volt egy hasonló incidensem és nem lett valami jó vége. - utasítottam el. Megrántotta a vállát és beleharapott az egyikbe. Én 15 évesen szívtam el az első cigarettámat. Egyáltalán nem jött be, csak úgy éreztem ettől sokkal magabiztosabbnak tűnök majd. De igazából, anélkül is eléggé az voltam mindig is. Aztán egyre többet volt az ujjaim között és végül akaratlanul is rászoktam. Imádtam lázadni. Mindig is szerettem a veszélyt, az izgalmat. Szándékosan kerestem a bajt. Talán emiatt találkoztam Deannel is. Egyértelműen a rossz döntéseimhez soroltam eddig, de most már...Nem is tudom. Sok mindenért  gyűlölhetem őt, de annyi mindenért lehetek hálás is neki. Talán épp ezért nem tudtam még elengedni.

Jealousy - Chapter Six

Sziasztok! Új rész! Elég hosszúra sikeredett és végre megjelent a banda is. És beindulnak az események! Remélem, hogy tetszeni fog. Hagyjatok magatok után nyomot ha tetszett! Építő jellegű kritikát kommentbe elfogadok. ( Lehet, hogy nem tudok, majd sűrűn részeket hozni, mert tönkrement a laptopom és szerelőnél lesz egy ideig, de igyekszem. :) Puszi!

*2014. 09. 02.*

Reggel az edények és evőeszközök csörömpölésére keltem. Furcsa volt a saját ágyamban felkelni. Az utóbbi időben nem sokat jártam ide. Felálltam ágyamból, majd a szekrényemből kihúztam az egyik melegítőnadrágom és felvettem magamra.
- Sziasztok. - köszöntem az épp ebédelő családomnak. Mindenki felém fordította a fejét és szótlanul bámult rám.
- Moyra! Hát te meg, hogy kerülsz ide? - állt fel anya, majd magához ölelt. Azt hittem dühösebb lesz ennél.
- Nekem is hiányoztatok... - mosolyodtam el.
- Tudod fel se hívtál minket? Hol  aludtál és mit csináltál eddig? - kezdett máris a várt faggatózásba. Leültem az asztal egyetlen üresen hagyott helyére. Az enyémre. Az utóbbi hónapban végig üres lehetett ez a szék. Vajon minden étkezésnél emlékeztette őket arra, hogy elmentem?
- Dolgozom. - mondtam, ezzel alig megválaszolva egy kérdését.
- Mit dolgozol és hol? - folytatta apa. - Nagyon remélem, hogy nem valami pasinál laksz megint. - azóta kapom ezeket a megjegyzéseket, amióta egyszer megpróbáltam bemutatni nekik Deant. Teljesen kiborultak, hogy egy ennyivel idősebb pasival kezdek. Lehet igazuk is volt, bár már nem számít.
- Mindegy. Van pénzem. Tudok miből enni és élni. Ez a lényeg. És Jessiéknél lakom. - mondtam egyszerűen. Az agyamra mentek azzal, hogy minden apró részletet tudni akartak.
- Bepasiztál mi? - vigyorgott rám Eric.
- Pofa be! - szóltam rá.
- Moyra! - anya pedig rám. Azzal a lendülettel álltam fel az asztalról. Elég is volt ennyi az itthoni helyzetből. Emlékeztettek arra, hogy miért is nem jöttem haza már egy hónapja.
- Most hova mész? - kiáltott rám apa.
- El. - csuktam be a szobám ajtaját. Felöltöztem és tárcsázni kezdtem Jesst.  Az arcom és a vállam közé fogtam a telefont, hogy közben tudjak pakolni is.
- Jess! - szóltam bele mikor felvette.
- Szia! - köszönt. Közben előkerestem a táskámat és néhány ruhámat kezdtem bele dobálni.
- Nem lenne gond, hogy egy kicsit még nálatok maradnék? Egy pár hónapra. - kérleltem. Pedig ez nem sűrűn fordult elő, de semmikép sem akartam itt maradni. Képtelen lettem volna ezt elviselni.
- Ne csikizz már! - hallottam visító hangját a válasz helyett. Brad is ott volt vele. - Nem, dehogy baj...Hagyjál! - nevetett. Nem nagyon figyelt rám. - Amúgy nem jó a lift. És ha neked nem gond, hogy Rennel kell aludnod.  - mondta.
- Nem az. Nemsokára megyek. - nyomtam ki, majd a telefonom is a táskába raktam. Vállamra dobtam és felvettem cipőmet is, majd az ajtó fele indultam.
- Elmentem! - üvöltöttem vissza.
- Már megint hova? És most mennyi időre? - tette csípőre a kezét anya. Felsóhajtottam. Nem válaszoltam, csak kimentem, majd Jessék fele vettem az irányt. Őszintén szólva, egy csepp bűntudatom se volt a családommal kapcsolatban. Ők kergetnek az őrületbe.
- Na helló! Merre mész? Ne dobjalak el? - lassított le egy kocsi mellettem. Egy szőke hajú srác ült benne, de nem ismertem fel. Nem tűnt úgy mintha felakarna szedni vagy ilyesmi, de nem ismertem. Rá pillantottam még egyszer, de csak tovább sétáltam és rágyújtottam az utolsó szál cigimre.
- Moyra! - jött utánam a kocsival együtt.
- Mi van? - álltam meg és újra ránéztem.
- Kérdeztem, hogy merre mész. Szívesen elviszünk. - beszélt most már többes számba. Furcsálltam már kissé a helyzetet.
- Igazság szerint, te ki a franc vagy? - kérdeztem végül, mire nevetni kezdtek. Ekkor láttam csak meg az anyós ülésen ülő másik srácot.
- James. - mondta vigyorogva, de mikor látta, hogy még így se tudom ki ő, folytatta. - McVey. - mondta most már komolyan. Szinte sértette, hogy nem tudom ki ő.
- Nem tudom. - mondtam egyszerűen.
- Connor. - integetett kijjebb hajolva a másik. Ő már ismerősebb volt, de fogalmam sincs honnan. - Braddel már többször is találkoztál úgy hallottam. - csak ekkor esett le kik ők.
- Ja. Ti vagytok a... - szívtam cigimbe, hogy ne legyen olyan kínos, hogy a bandájuk nevét se tudom.
- A Vamps. - segített ki egy harmadik fiú, aki hátul ült. - Tristan. - intett.
- Aha. - bólintottam. - Pearl Street-re. - mondtam végül.
- Jesshez? - kérdezte, mire bólintottam.
- Akkor pattanj be. Ugyanoda megyünk. - mondta.  Kissé meglepett a dolog. Mióta vannak ők ilyen jóba? Kinyitottam a hátsó ajtót, majd mielőtt beültem volna...
- Héé! - üvöltött rám James. Kérdőn néztem rá. - Cigit elnyomni! - parancsolt rám.
- Baszki. - forgattam a szemem, majd a kocsi tetejéhez nyomtam a cigimet. James idegesen nézett rám, de többet nem szólt. Becsuktam az ajtót és elindultunk. A kocsi férfi kölni és izzadtság szagot árasztott. Még szerencse, hogy  le voltak húzva az ablakok. Tristan nem zavartatta magát, egyenesen bámulni kezdett. Nem érdekelték a megvető pillantásaim felé, folytatta a lábaim fürkészését.
- Nem tudtam, hogy te is jössz ma. - nézett egy pillanatra hátra Connor. Neki se volt valami férfias arca. Pont mint Bradnek, inkább kisfiús volt. Csak a szemei kékek voltak a haja pedig szőke.
- Nem vagy valami szószátyár. - jegyezte meg Tristan is. Továbbra se válaszoltam. Éreztem, hogy kezdik zavarban érezni magukat miattam.
- Én ott lakom. - mondtam végül, kicsit rekedtes hangomon. Erre mindegyikük egy afféle "jaaaa" fejet vágott.
- És Jesst. Őt miért nem hoztad magaddal a buliba egy hónapja? Ő biztos vigyázott volna hogy ne igyál olyan sokat. - Jamesnek már ebből a mondatából levettem, hogy érdekli őt Jessi. Persze ez egyáltalán nem lepett meg.
- Az a napom, az első munkanapom volt. Nem bulizni mentem. - jegyeztem meg halkan. Nem akartam erről beszélni. Főleg azért sem, mert nem tudtam, hogy mit tudnak a Braddel történtekről.
- Tényleg? Elég jó dolgod lehet, hogy ezért fizetést kapsz. - röhögött Tristan.
- Akkor egyszer fordult ez elő.
- Csak hülyülünk. - nézett a visszapillantó tükörbe McVey.
Mikor odaértünk a fiúk rögtön felmentek a házba, miután megmutattam és elmagyaráztam, mi merre van. Én még beugrottam a ház melletti dohányboltba és vettem egy doboz cigit. Mikor visszaértem a fiúk még mindig a földszinten ácsorogtak,
- Miért nem mentetek fel? - ráncoltam össze homlokom.
- Nem jó a lift. - mutogattak a lift felé, amit épp szereltek. Értetlenül néztem rájuk.
- Ott a lépcső. Vagy az is elromlott? - nevettem fel. Erre mindegyik fiú rám nézett. Nem szólaltak meg, csak néztek rám. - Most mi a baj? - kérdeztem.
- Semmi csak, azt hiszem még nem láttalak mosolyogni. - válaszolt James.
- Meg én se. - mondta egyszerre a másik két fiú.
- Jézus... Most nehogy azt mondjátok, hogy: "és nagyon szép vagy". - vágtam gunyoros arcot.
- Hmm... Rád nem lehetne azt mondani, hogy szép. Mármint nézz magadra. Az neked túl szelíd. Inkább dögösnek mondanálak. - méregetett Connor.
- Na, jó elég lesz fiúk. - indultam fel a lépcsőn. Mikor nagy nehezen felszenvedtük magunkat, épp nyitottam volna az ajtót, mikor az összes fiú elém rontott.
- Megjöttünk! - üvöltötték.
- Halljuk. - jött ki a szobájából mosolyogva Jess és megölelte a fiúkat.
- És hoztunk ajándékot is. - engedtek végre be. Ekkor már megpillantottam Bradet és Rent is.
- Ajándék? Ő inkább átok. - ugrott elém Ren és átdobott a vállán. A fenekemen kezdett dobolni.
- Zenét! - üvöltöttem, bár a zene már eddig is szólt, csak arra értettem, hogy hangosítsanak rajta és ezt meg is tettek. Ren a kanapéra dobott.
- Nyugodjatok meg! Moyra! - nevetett fel Jess és lehalkította a zenét.
- Ünneprontó! - tettem a szám mellé kezemet, mintha súgni szeretném, de valójában pont olyan hangerővel mondtam, hogy Jess hallja.
- Anyád! - vetődött rám. Rég nevettünk már együtt.
- Brad te tanítod a barátnőmet ilyen szavakra? - néztem Baradre, de közben Rennel Jessit csikiztük halálra éppen.
- Én? Lófaszt. Én nem beszélek csúnyán. - nevetett.
- Na, jó. Szóval ma kajálunk vagy minek jöttetek? - álltam fel.
- Igen. Fonduezünk. - igazította meg magát barátnőm.
- Mi? Az a sajtba mártogatós cucc? - húztam fel a szemöldököm, mire bólogattak. Kinyújtottam nyelvemet és mutatóujjammal számba mutogattam, ezzel kifejezve, mennyire nem jön be ez az ötlet. Jess idegesen nézett rám. Kicsit úgy éreztem magam mintha zavarnám abban, hogy nem ő van egyfolytában a középpontban és szétcseszem a fonduzős estéjét. Inkább csöndben maradtam. Kb. 1 óra volt míg Jess és James, igen James, előkészítették a kaját. Ezalatt azt értem, hogy csináltak szárított kenyeret, megolvasztották a sajtot meg begyújtották azt a valamit, amiből eszünk, megterítettek stb.  Nagyjából 6 óra lehetett mikor asztalhoz ültünk. A fiúk folyamatosan ökörködtek. Én csak néztem őket. Étvágyam egyáltalán nem volt és amúgy se szeretem a sajtot, tehát a kaját kihagytam.
- És mióta vagytok együtt? - kérdezte Tristan. Először nem tudtam kire gondol, de aztán láttam, hogy a tekintete köztem és Ren között cikázik. Hangos nevetésben törtünk ki. Jessnek a sajt az orrán jött ki, amitől még jobban nevetni kezdtünk. Persze a fiúk nem értették mi ilyen vicces. Rent kivéve, aki velünk nevetett. A legelképzelhetetlenebb dolog volt, hogy Rennel egy párt alkossunk. Nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy Jessel jövök össze.
- Mi nem... - nyögte ki Ren két nevetés között.
- Lassan egy éve. Első látásra szerelem volt. Mikor megláttam a tóparton... - néztem rá szerelmesen és összekulcsoltam ujjainkat.
- Azonnal tudtam, hogy ő lesz az igazi. - folytatta a játékomat Ren és nagyot sóhajtott. Nem bírtuk túl sokáig. Újra nevetni kezdtük, mikor telefonom megcsörrent. Kihúztam a zsebemből, hogy megnézzem ki az. Rejtett szám. Kinyomtam, majd visszacsúsztattam a zsebembe.
- Ki volt az? - kérdezte meg Brad. Furcsán néztem rá. Ezt nem kéne megkérdeznie.
- Brad! - szólt rá Jess.
- Mi az? - kérdezte ártatlanul. Felnevettem. Rám mosolygott. Újra hívtak. Megint rejtett szám.
- Picsába már. - jegyeztem meg halkan.
- Moyra! - nézett rám szúrósan Jess. Mintha az anyukám lenne.
- Bocs. - álltam fel. - Ki az? - szóltam ingerülten a telefonba, közben próbáltam kimászni az asztaltól.
- Heló cica! - szólalt meg egy mély hang.
- Dean? - mosolyodtam el.
- Mit akar? - kérdezte megint Brad. Most már egy ideges pillantást vetettem felé, de elnevettem magam.
- Várj egy kicsit! - kértem Deant, amíg kiértem a teraszra. - Mit szeretnél? - tértem a lényegre.
- Tegnap hamar elrohantál. Úgy hogy gondoltam megleplek. Beszélnünk kéne. - mondta a végét már komolyan.
- Gond van? Hogy érted, hogy meglepsz? - gyújtottam rá.
- Itt vagyok a házatok előtt. - mondta.
- Mi? Mármint Jessék háza előtt?
- Igen. - vágta rá. - Gyere le gyorsan! - hallottam a hangjából, hogy mosolyog. Letettem a telefont és kifutottam az előszobába.
- Hová mész? - kérdezte Ren, mikor látták, hogy a cipőmet veszem.
- Dean itt van. - mondtam.
- Nem jöhet fel! - kötötte ki azonnal barátnőm.
- Szerinted minek öltözök? - néztem rá lenézően, mert kicsit felidegesített, hogy így reagál rá. Mikor felvettem a cipőmet, azonnal rohanni kezdtem, le a lépcsőn. Gyorsan leértem. Az utcára lépve, megpillantottam Deant. Odamentem hozzá és kérdőn néztem rá, mintha csak azért jöttem volna le, hogy megtudjam mit akar... Sajnos nem így volt.
- Ez gyors volt. - húzta ki zsebéből a kezeit.
- Jó csak mondd mi van? - sürgettem. Közelebb húzott kicsit magához. Tudtam, hogy meg akar csókolni, de én felemeltem fejemet, így a nyakamat érte a csókja. Az erkélyen megpillantottam Jesséket. Ott bámultak minket. Tenyerembe temettem az arcomat. Nem hiszem el, hogy ezt csinálják. És az oké, hogy Jessi néz, vagyis az se, de már megszoktam tőle, de a többiek minek? Talán csak azért, mert vágytam rá, talán mert kicsit élveztem, hogy idegesíthettem Jesst, de magamhoz húztam Deant és szenvedélyesen megcsókoltam.
- Moyra... Mondanom kell valamit. - mondta, mikor elváltak ajkaink. Nagyon komolynak tűnt és ez megijesztett. - Az a helyzet adódott, hogy...

*Jessi Holt szemszöge*

- Hová mész? - kérdezte Ren, Moyrát, mikor a cipőjét kezdte venni.
- Dean itt van. - mondta. Már a név hallatán is ökölbe szorult a kezem, pedig nem vagyok az az erőszakos típus. Brad megfogta kezemet, ezért kicsit megnyugodtam. Összekulcsolta ujjainkat, majd egy csókot nyomott számra. Pontosan tudta mikor mire van szükségem.
- Nem jöhet fel! - húzódtam el hirtelen barátomtól.
- Szerinted minek öltözök? - szólt vissza. Rosszul esett ez a hangsúly. Felállt. Az asztalnál mindenki egymást fürkészte. Tudtuk mi fog történni. Még Tristan, Connor és James is, pedig nekik lövésük sincs ki az a Dean. Ahogy hallottuk az ajtócsapódást, mindannyian felpattantunk és az erkélyre rontottunk mind a hatan. Kikerekedett szemekkel figyeltük a történéseket. Bradre néztem. Végigsimítottam hátán, de semmire sem reagált. Szinte jobban érdekelte mi van Moyráékkal, mint engem. Arcát figyeltem. Feszült volt és egy kicsit ideges is. Karjai megfeszültek. Ahogy ezt láttam, elhúztam hátáról a kezemet. Miért érdekli ez őt ennyire? Hiszen alig beszéltek még Moyrával. A Deanes dologról is én beszéltem neki. És ha visszagondolok, a hívásokkal kapcsolatban is állandóan faggatta. Képtelen voltam most arra figyelni mi történik lent. Csak arra tudtam gondolni, mi történik itt fent? Vajon Brad és Moyra...
- Mi a fasz. - zavarta meg gondolatmenetemet Ren. Lenéztem. Épp smároltak. Brad erősen kezdte szorítani a korlátot. Most csak beszélgettek. Egyre hevesebbnek tűnt ez a beszélgetés.
- Mi történik? - kérdezte Brad. De szerintem nem tőlünk. Magának közvetítette a dolgokat. Moyra meglökte Deant. Szemmel láthatóan veszekedtek. Dean próbálta magához húzni, de Moyra túl ideges volt. Ez a megszokott volt tőle. De Dean nem hagyta. Most már csókolgatni próbálta.
- Na jó, én lemegyek! - lökte el magát a korláttól Bradley.
- Mi? Nem! Moyra erős. Meg tudja védeni magát hidd el. - állítottam meg.
- Ez a pasi őrült. - nézett rám Brad. A többiek még mindig az erkélyen nézelődtek. Kivéve Rent. Ő minket nézett.
- Ne menj! - kérleltem. Ennek a kérésnek sokkal mélyebb értelme volt, mint amennyit kimondtunk. Brad is tudta ezt. Mélyen a szemeibe néztem. Pár másodpercig csak nézett rám. Azt hiszem gondolkodott.
- Sajnálom. - indult el és azonnal cipőjébe bújt. - Ez csak.. - kezdett volna magyarázkodásba, de nem folytatta. Lement...

Feelings, Desires, Loves - Chapter Five

*2014. 09. 01.*

Ahogy Bradley szóról szóra mesélte a történteket, én csak elkerekedett szemekkel hallgattam. Szinte lefagyott a testem, de a levegőt csak úgy kapkodtam. Valahogy képtelen voltam felfogni a szavait. Sokszor volt, hogy azt gondoltam nem mondd igazat, de végül is összeáll a kép. Hiszen minden ami az utóbbi hónapban történt...mind hozzá vezethető vissza. Ez megmagyarázza azt, hogy miért álmodtam vele. Hogy miért álmodtam az érintéséről, a csókjáról, hogy miért vágytam rá ennyire. Hiszen ahol egyszer tűz volt, ott mindig lesz parázs. Lehet, hogy ha nem lett volna bennem alkohol nem tettem és mondtam volna olyan dolgokat, mint amit akkor mégis, de megtörtént. Ez van és nem tudom vissza csinálni ha akarom se. Bár mindennél jobban felkavart ez a dolog mégis, valahol megnyugvásra leltem, hiszen tudtam, hogy nincsenek semmiféle érzéseim a legjobb barátnőm pasija iránt, ahogy neki se. Csupán a tudatalattim emlékezett arra az estére, még ha én nem is és ami akkor jólesett most azt vágyja vissza a testem. Jól tudom, hogy ez elmúlik, majd. Csak ki kell várnom és erősnek lennem.

Ezután csendben sétáltunk egymás mellet. Nem reagáltam hangosan a történtekre, de Brad nem is várta ezt tőlem. Nem volt kínos ez a csend. Mindketten tudtuk, hogy idő kell míg feldolgozom a hallottakat és a visszatért emlékeimet. 

- Késtél! - állt azonnal a elém Dean. Nem szóltam vissza neki, csak bementem átöltözni. Semmi kedvem nem volt ma dolgozni, de nem nagyon lehetett mit tenni. Az agyam csak pörgött a dolgokon és ez a hely is rásegített erre. Néhány illatról, vagy helyről annyira sok minden eszünkbe juthat. A szemem előtt csak úgy villogtak a képek.  

Nem sok idő telt bele, mikor meghallottam Brad hangját a mikrofonban, bár nem sokat láttam a színpadból, de azért jó volt őket hallani. Újra. Eddigre persze már Ren és Jess is itt voltak. Nagy valószínűséggel az első sorban csápoltak. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Valóban jól csinálták a srácok. Élveztem hallgatni őket. 

- Menj csak! Táncolj kicsit! - súgta hátulról a fülembe Dean, ami őszintén szólva meglepett. Ré g volt már olyan, hogy kedves szavakat fűzött volna hozzám mindenféle hátsószándék nélkül.

- Biztos? - kérdeztem azért vissza. Nem akartam, hogy gond legyen belőle. Bólintott. Nem szóltam, csak egy puszit nyomtam szájára, majd a tömegbe rohantam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mit csináltam. Egy puszit? Egy puszit nyomtam a szájára? Ez a legrosszabb amit tehettem... Csók? Az oké, hiszen ez csak testi kapcsolat, semmi érzelem, de egy szájra puszi...az a határozott jele egy rendesen ápolt párkapcsolatnak. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Dean nem gondolkodik el ezen.

Ahogyan közelebb férkőztem a színpadhoz, azonnal megláttam Bradet. Édes volt. Teljesen beleélte magát. De mindegyikőjük. Megtaláltam Renéket, majd nagy nehezen beestem közéjük.

- Elég jól nyomják! - üvöltötte Ren. Jessre néztem, aki szintén így tett. Mindent mondó pillantások voltak. Bár nem mondtuk ki a szavakat és nem olvastunk a másik gondolataiban, de tudtuk mit érez a másik. - Most mi van? - nézett ránk értetlenül Ren. 

- Csak fogd be! - mondtuk egyszerre Jessel. És itt elszakadt a cérna. Mindketten nevetni kezdtünk egymásra. Mennyire hiányzott már ez a nevetés. Jess könnyes szemekkel borult nyakamba. Visszaöleltem. Nem volt szükség szavakra.

- Nekem magasak vagytok... - jegyezte meg Ren, mire újra felnevettem. Jess sírt. Kissé elhúzódtam, hogy lássam az arcát. Csak rámosolyogtam.

- Nézd! - mutattam a színpadra. - Ő a te barátod. Ott énekel a színpadon! Ne merj szomorúnak lenni! - töröltem le a könnyeket az arcáról. Óriási kő esett le a szívemről. Ő is elmosolyodott, majd mindketten tovább néztük és hallgattuk a koncertet.

*03:00*

Hajnali háromkor együtt zártuk be Deannel a bárat.

- Kérsz? - gyújtott egy füves cigire és felém nyújtotta. Gondolkozás nélkül vettem el tőle és mélyen beleszívtam. Nem először csinálom ezt. Csak egy kis hangulatfokozó.

- Ez kb. mikor hat? - érdeklődtem, mert egyenlőre semmit sem éreztem.

- Tíz perc, negyed óra. - rántotta meg a vállát. Tovább sétáltunk. Ez az idő pont az, amikor tényleg mindenki alszik. A korán kelők és a széjjel bulizott fiatalok is. Volt terem gondolkodni.  Boldog voltam, amiért Jessi és köztem minden rendben volt, de valahol még ugyanannyira nyugtalan voltam és összezavarodott. Még mindig nem voltak rendbe a dolgaim. Dean és én és még mindig aggasztott a Brad-del történt dolog.

- Jössz? - kérdezte, mikor megtorpantam a háza előtt.

- Igen. - vágtam rá. A halba lépve elárasztott az a meleg érzés. Biztonságban lehettem. Egyedül voltunk. Kettesben, de valamennyire még így is sebezhetőnek éreztem magam. A liftbe állva csöndben néztük egymást. Megszólalt a csengő, ami azt jelentette felértünk a 10.-re. Deant követve értem a filmbeillő nappalijába. Levettem a cipőmet, majd a kanapéra dobtam kabátom. Hirtelen találtam magam Dean-nel szembe. Gyengéden végigsimított arcomon, majd szájon puszilt.

- Csinálok valami kaját és...

- Dean! - ráncoltam homlokomat. - Ez csak és kizárólag szex! Semmi több. Ne csinálj kaját! Egyébként is, ki a pöcsöm akar hajnal fél négykor zabálni. Mi lenne ez vacsi, vagy reggeli? - nyúltam kezei után.

- Akkor mit akarsz? - nézett rám. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Se ingerültséget, se haragot, se boldogságot, de egyáltalán nem is akartam az érzéseivel törődni. Közelebb vontam magamhoz, majd megcsókoltam. A kanapéhoz húztam és rálöktem. Kezét végighúzta combomon. A csípőjére ültem, majd újabb csókcsatába kezdtünk. Óvatosan pólója alá nyúltam. Egy mozdulattal lehúztam róla. Ajkaimat beharapva néztem végig felsőtestén, de nem hagyott rá sok időt. Magához rántott és kibújtatott pólómból, s a melltartómat is azonnal lecsatolta rólam. Fordított helyzetünkön, így én kerültem alulra. Melleimet apró puszikkal kényeztette, majd egyre lejjebb haladt testemen. Lehunytam szemeimet és ujjaimmal kitapogattam nadrágja és boxere szélét, majd ezt megragadva húztam magamhoz. Kinyitottam szemeimet és ijedten toltam el magamtól Deant. Egy percre, mintha az a barna szempár nézett volna rám. És nem is a képzelődéstől ijedtem meg. Nem ez lepett meg, csupán a tudat, hogy továbbra se múlnak az ilyesfajta megnyilvánulásai képzeletemnek. Attól voltam megrémülve amit éreztem.

- Mi a baj? - nézett végig rajtam rémült tekintettel. Úgy éreztem bizsereg a testem. Szörnyű volt. 

- Kérlek csak...csak hagy menjek haza! - kaptam magamhoz a pólómat és magamra vettem.

- Persze. Mi történt? Gond van? - faggatott. Csak ráztam a fejemet. Felöltöztem, majd meg sem hallva a kérdéseket, amiket még felém dobott, becsaptam az ajtót. 5x nyomtam meg a lift hívógombját, de egy örökkévalóságnak tűnt mire felért. Az utcára érve azonnal rohanni kezdtem. Nem akartam sehova menni, de maradni se. Körülbelül 20 perc alatt értem a házunkhoz. Ehhez a rég nem látott házhoz. Kabátzsebeimben a kulcsom után kutakodtam. Nagy nehezen illesztettem a zárba, majd a lehető leghalkabban nyitottam ki az ajtót és azonnal a szobámba siettem. A falnak dőlve ültem a padlóra. Mi a fene van velem? Miért nem tudok normálisan érezni? Miért kell ennyire bonyolultnak lennie a dolgoknak? Hogy mindenen töprengnem kell? Miért nem tud csak úgy megtörténni? Hogy meg tudjam különböztetni a vágytól a szerelmet? Vagy miért kell nekem mindig az, amit nem kaphatok meg? Néha csak...csak nézek magam elé és bámulom a falat. Egy semminek érzem magam. Egy senkinek. Az vagyok. Nem létezem. Nem érzek semmit!