Chapter Twelve - When I Look At Him

Drága olvasóim!

Nagyon röstellem, hogy ennyi idő kimaradt, de sajnos egész nyáron nem voltam itthon. Ma értem haza a gólyatáboromból is, de azonnal elkezdtem írni a rész és bár kicsit megkésve, de egy igazán hosszú részt sikeredett összedobnom, ami nagyon remélem , hogy elnyeri a tetszéseteket.

Nézzétek el nekem a gépelési hibákat, mert lassan két napja nem alszom, ígérem ki fogom javítani őket. 

Megköszönnék néhány hozzászólást, építő kritikát is nagyon szívesen elfogadok bárkitől! És akkor az érdeklődők növekedése után, sorra kerül, majd a következő rész is, amire majd ígérem nem kell ennyit várni.

Jó olvasást!

Bradley. Bradley Simpson. Mikor történt ez? Mikor kezdett el bármi, vagy bárki is ennyire érdekelni? Ennyire foglalkoztatni? Talán még sosem vágytam semmire ennyire. Annyira, hogy a felszakítva korlátaimat, ennyi mindent kockára teszek az életemben. Miatta. Bradley Simpson miatt. 

- Megtettem. - suttogtam, szinte alig hallhatóan. Szerintem ezt is, csak ajkaim formázásából tudta leolvasni a velem szemben ülő barátom. Elgondolkodott arcot vágott. Bennem már nem volt se bűntudat, se megbánás. Megbánni? Hogyan tudnám újra ezt hazudni magamnak? Nem bántam meg. Igazság szerint, rohadtul élveztem. 

- Moyra hidd el, hogy fogalmam nincs miről beszélsz. Légy konkrétabb, mert te sok mindenre készülsz egyszerre. Tőled bármi kitelik. - bár Ren  szavai nem hangoztak túl komolynak, ennek ellenére, számára teljesen azok voltak. 

- Én.. - akadt el hangom. Igaz. Nem éreztem megbánást, de azért szégyelltem amit tettem. Nehezemre esett kimondani. - Lefeküdtem vele. - böktem ki végül.

- Édes vagy, de ezt eddig is tudtam. - szemöldököm összeugrott. Honnan is tudhatná? Hisz egy napja csak, hogy ez történt. 

- De itt nem Deanről van most szó. - kötöttem ki, hátha ez a félreértés okozója. 

- Jól tudom. Bradről. - ajkaim elnyíltak egymástól. Végképp nem értettem hogy lehetséges ez. Bradley és Ren hirtelen kebel barátok lettek és elmesélte neki? Vagy csak kicsúszott a száján? Az lehetetlen. - Két nappal ezelőtt, Brad elég későn ért ide.. - kezdett a magyarázásba, mikor már lassan egy percre vágtam teljesen értetlen képet. - Az napra meg volt beszélve, hogy itt alszik Jessnél, de valamiért szerette volna lemondani. Nem hallottam az egész vitát, de Jessi elmesélte. Tehát majdnem egy óráig üvöltöztek egymással, mert Brad nem tudott egy normális szót kibökni arról, hogy mi oka lenne elmenni. Végül kibékültek. - szemeimet lehunytam és így hallgattam tovább. - Elmentek sétálni is egyet és megbeszélték a dolgokat. Azt, hogy nincs több titkolózás közöttük és a bizalomfokozásához is mindketten hozzá fognak tenni. Mikor vissza értek, mintha kicserélték volna őket. Annyira oldottak és jókedvűek voltak. Állandóan énekelgettek. Aztán, nagyjából hajnali kettő óra fele járhatott az idő, mikor felébredtem egy újabb vitájukra. De ez sokkal hevesebbnek tűnt, mint az előző, annak ellenére, hogy egyedül Jessi hangját lehetett hallani. Nem is tartott sok ideig, míg Brad az ajtó elé került és elment. Jessi zokogva jött a szobámba. Egész este, vagyis inkább hajnalba volt ez, vigasztaltam, de hiába. Továbbra is csak bőgni tudott. Azt mondta megcsalta. És ne haragudj meg Moyra, de ők szerelmesek. Legalábbis eddig azok voltak. Az egyetlen ember akit ismerek és szét tud egy ilyen kapcsot szedni, az te vagy, És Braddel az elejétől kezdve flörtöltél. - itt felkaptam a fejemet.

- Flörtöltem? Én flörtöltem vele? Mégis miben nyilvánult ez meg? Megint úgy állítasz be, mintha élveztem volna, hogy szétszedem a kapcsolatuk. Mintha élveztem volna, hogy Jess szenved. De elhiheted, hogy nem így van. De ha te így gondolod, akkor nyugodtan menj és vigasztald meg, mert egy "ekkora szerelmet" biztosan nem hevert ki egy-két nap alatt! - csattantam fel. Egyszerűen felháborítottak szavai. 

- Megnyugodnál? Azt hiszem, hogy egyenlőre én vagyok az egyetlen ember aki melletted van még. Megtennéd, hogy megpróbálsz velem normális ember módjára kommunikálni? - mondta teljes nyugodtsággal a hangjába, mire én is kezdtem lenyugodni. 

- Te tényleg ezt gondolod rólam, hogy... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Dehogyis. Tudom, hogy nem azért tetted, hogy őt bántsd. De meg kell tanulnod, hogy bánj az emberekkel körülötted. - tette kezemre, az övét. 

- De Ren itt nem erről van szó. Bradley... Ő nem olyan mint Dean. Én..én még életemben nem éreztem ilyet..ilyen... - újra közbeszólt. 

- Milyet? - kérdezte teljesen meglepetten. 

- Ilyen vágyat és.. 

- Ez nem elég. A vágyakozás nem ok egy ilyen cselekedetre. - hadarta. 

- Hogy ne lenne elég? Ha érezted volna azt, amit én akkor és ott. Mikor ránézek a kezére, az egész testem kívánja, hogy csak egy pillanatra, de hozzám érjen. Mikor ránézek a mellkasára, hozzá akarok bújni és arcomat erősen a válla és a nyaka közé fúrni, hogy erősen beszívhassam édes illatát. És mikor ránézek az édes mosolyára az arcán, amik gödröcskékbe végződnek... Érezni akarom azt a mosolyt a nyakamon. Érezni azokat az ajkakat az enyéimen. És a hangja. Mikor meghallom, akkor minden más elhalkul. Csak őt hallom. Meg a haja... Az a mogyoróbarna haja. Mikor ránézek a göndör fürtjeire azonnal a hajába szeretnék túrni. A hajába túrni és eltűrni az összes arcába lógó tincset, hogy végül egyedül csak azokba az óriási, csoki barna szemekbe. Nézhessem őket ameddig csak akarom, mert az a mennyország számomra. - merültem el a mesélésembe, míg nem találtam magam szembe Ren elcsodálkozott arcával. 

- Szereted őt? - kérdezett rá hirtelen. Hátrahőköltem. 

- Nem. - kis késéssel vágtam rá, ami elbizonytalanított egy kissé, de tudtam, hogy így kell lennie. 

- Persze, csak ne vigyorogj mint egy félőrült, valahányszor elhangzik a neve egy mondatban. - mondta és hirtelen arcomhoz kaptam, hogy letöröljem az emlékeim között mászkálás közben felkenődött mosolyt az arcomról. Hátrahajtottam a fejemet. 

- Talán erősen vonzódom hozzá. Talán csak azért, mert nem kaphatom meg. Mert ő tényleg nem lehet az enyém. - magyaráztam feltételezésemet. 

- Úgy tűnik mégis, hiszen megkaptad. - húzta fel szemöldökét. Lejjebb csúsztam a székemen. Valóban így volt. - De te még mindig "vágysz" rá nem? Még mindig szeretnéd hogy veled legyen mindig nem? - vigyorgott. Csak akkor szokott elvigyorodni, mikor már 100%-ig biztos az igazában. Nem válaszoltam. - Most is hiányzik ugye? - kérdezte vékony hangon, miközben lebiggyesztette alsó ajkát. Akaratlanul is elmosolyodtam, bár sikertelenül próbáltam leplezni ezt.

- Fogd be! - suttogtam, közben a plafont bámulva. 

- El se hiszem. Azt hittem, hogy talán majd 50 éves korunkban jön el ez a nap. Ez a jeles nap. Be is írom a naptáramba. - "poénkodott" tovább. 

- Miről beszélsz? - túrtam hajamba. 

- A napról, amikor Moyra Korin szerelmes lett. - ugyan. Nagyon előrerohant ezzel a kijelentéssel. 

- Jahjj Ren. Te sem gondolhatod ezt komolyan. - legyintek, miközben az agyam ezerrel kattog. Valóban lehetséges ez? Talán ez a szeretet? Talán ez a szerelem? Ez lenne az a varázslatos érzés? Mert számomra csak fájdalmat okoz. 

- De.. - most én vágtam szavába. 

- Ne haragudj, de rohannom kell. - pillantottam a faliórára, majd meg sem várva a válaszát, már léptem ki az ajtón. - Szia Ren. - köszöntem, majd bezártam magam mögött az ajtót. Igazság szerint, semmi dolgom nem volt, de ki akartam szállni ebből a beszélgetésből. Nem álltam még kész ara, hogy ezt bevalljam, Nem hogy neki, de még magamnak se. 

A kikötőbe mentem. Az utóbbi két éjszakát megint csak otthon töltöttem, így máshová nem is nagyon tudtam volna. De mellékesen, teljesen meg is felelt a hangulatomnak. 

Boldog voltam, hogy Ren tényleg bármi van mellettem áll. Elkezdhettem volna szajkózni neki azt, hogy Jessi miket mondott rólam. Hogy beállított egy aljas senkiházinak, de nem volt rá szükség, hogy úgy viselkedjek, ahogyan ő. Most mégis rosszul éreztem magam. Nyilván. Mint mostanában mindig. Hogyan is lehetnék jól, hiszen konkrétan nincs életem. Nincs lakásom, nincs munkám és lassan barátaim se lesznek. 

Előhalásztam a nadrágom hátsó zsebéből a telefonomat, majd névjegyzékre koppintottam. "Bradley" állt meg ujjam a név felett, Szerettem volna elhúzni és addig várni, míg meg nem hallom azt a csodálatos hangját a vonal túl oldaláról. Megtehetem? Miért ne tehetném meg? Szakítottak? Most együtt vannak még? És mégis honnan tudta meg a történteket Jessi? 

Hirtelen felindulásból húztam végig ujjam a képernyőn, majd a fülemhez emeltem a készüléket. A pulzusom felemelkedett. A harmadik csöngetés után fel is vették. 

- Igen tessék, Bradley Will Simpson telefonja, itt az ügyvédje beszél. - szólt bele egy áll akcentussal küszködő, de ismerős hang. 

- Connor? - kérdeztem egy kis bizonytalansággal a hangomban. 

- Szia. - nevetett fel és a háttérben több kacagást is meghallottam. Annyira reméltem, hogy az egyik az Övé volt. - Brad most.. Ő most épp egy ilyen..., izé. Izével van elfoglalva. - akadozott, amiből azonnal rájöttem, hogy csupán pont leszarja, hogy ki és miért hívta fel őt, mert most dobta élete szerelme. 

- Értem akkor én most.. - akadtam meg. Mit kellene mondanom? 

- Csá Moyra! - vette ki gondolom a kezéből James, mikor egy kicsivel halkabb hangot is meghallottam amint a nevemet mondja, csak egy kérdés formájában. Bradley...

- McVey. - mondtam unottan. 

- Pont akartam neked mondani.. - kezdett bele és egy kicsivel elcsendesültebb helyre ért, legalábbis a hangokból ítélve. - Szóval vágom, hogy most nincsen hol laknod és gondoltam, hogy felajánlanám neked a nyaralónkat. Mi most úgyis együtt lakunk a fiúkkal és apám meg rám bízta a helyet, szóval ha akarod akkor, hajrá. - meglepett ez a kedvesség és figyelmesség, de nyilvánvalóan fogalma sincs a történtekről azon kívül, hogy nincs hol laknom. Nem tudhatja az ezután történt fejleményeket. 

- Kedves tőled James, de sajnos munkám sincsen már, tehát fizetni se tudom. - magyaráztam tovább. 

- És mi lett ezzel a pultos meg rendezvényszervező dologgal? De egyébként nem gond, mert lakbér helyett megfelel, ha takarítod, meg a növények gondozásával, a medence tisztán tartásával és a kutyáról foglalkozol, - úgy hadart, hogy szóhoz sem jutottam. Végül is mi gondom lehet ebből? És ha találok egy új munkát akkor már fizetni is tudom. Addig is elég a kölcsön anyáéktól is.

- Benne vagyok. - mondtam, kis gondolkozási idő után. 

- Királyság. Akkor mondjuk este 6-ra megyünk a bárba, inkább ha nem baj akkor nem hívlak meg, de mondjuk egy húsz perccel hamarabb ha odamegyek és te is, akkor fel tudlak venni és elvinni a házhoz és megmutatni. De a többit inkább csak holnap. Ez így megfelel neked? - kérdezte. 

- Teljesen. Köszönöm. Nagyon köszönöm James! - hálálkodtam. 

- Igazán nincs mit. Akkor egy fél óra és ott találkozunk! Puszi! - mondta és azonnal bontotta is a vonalat. Elégedetten csúsztattam vissza a zsebembe a telefont, majd elindultam a bár fele. Bár őszintén szólva egy kissé tartottam a Deannel való találkozásuktól és igazán reméltem, hogy se nem jelentett fel a házában történt "baleset" okozta károk miatt, se nem szeretné megbosszulni a tulajdonában álló videóval. De mivel egy kicsit sem szerettem volna ezt eltűrni tovább, vettem a bátorságot, hogy bemenjek hozzá. 

- Dean? - kérdeztem a Allisontól, aki épp a poharakat törölgette. Csak mutatóujját az iroda ajtaja felé emelte. - Köszi. - motyogtam, majd az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem, majd lenyomva a kilincset, beléptem az ajtón. 

- Moyra. Gondolom nem az utolsó fizetésedért jöttél, mert azután amit a házamban csináltál gondolom, hogy nem akarod visszakérni és egy másik, plusz egy nullával ellátott csekket adni helyette. - magyarázta, Meglepődtem nyugodtságától. 

- A videóért jöttem. - kötöttem ki. Stabil és magabiztos szerettem volna maradni. 

- Töröltem. - mondta, talán túl hamar ahhoz, hogy igaz legyen. 

- Na persze. - nevettem fel harsányan, mire felállt és közelebb sétált. 

- Talán nem bízol a szavamban? - kérdezte a megszokottnál mélyebb hangsúlyban, mikor megcsörrent a telefonom. 

"Merre vagy? A fiúk is velem jöttek, mert ők inni akarnak, de még el tudlak vinni. Igyekezz!"

futottam végig James üzenetén a szememmel. 

- Csak nem a kis Bradley az? Mondjuk erősen kétlem a legutóbbi akciód után. - vigyorodott el. Éreztem, hogy szándékosan szeretne szekírozni, ezért próbáltam nyugodt maradni. 

Egy ajtócsapódást hallottunk. Ezek már ők lesznek, mert a hangjukat is hallom,

- Akkor sem értem, miért kellett ennyit beszélned vele. Hol van? Moyra! - hallottam Bradley hangját. A szívem kihagyott egy ütemet. Engem keresett. Utánam kiáltozott. Azonnal a kilincs fele nyúltam, de Dean elkapta a kezemet és magához rántott. Úgy szorította a csuklómat, hogy az szabályosan fájdalmas volt már és a meghökkentségtől megszólalni se tudtam, csak szabadulni próbáltam szorításából. Természetesen ebben a pillanatban Brad is megérkezett a szobába. Felé kaptam fejemet. Csak egy gúnyos mosoly vetett felém, majd megrázva a fejét ránk csapta az ajtót. 

- Bradley! - kiáltottam utána. - Elengednél már? Elérted amit akartál! Gratulálok! - se erőm, se kedvem nem volt foglalkozni az idióta trükkjével, ami végül is bejött, mert Brad pontosan azt gondolta, hogy éppen Deannel "enyelgek" az irodába ezek után is. Kitéptem a teljesen bevörösödött csuklómat kezéből, majd egy szó nélkül hagytam ott a szobában. 

- Merre ment? - rontottam ki és a fiúk felé néztem. Csak csendben a hátsó kijárat fele mutattak. Kifutottam. Pontosan azon a helyen ült, ahol első este és a járda padkáját nézte. 

- Bradley. - mondtam halkan és felé lépkedtem. Nem akartam magyarázkodni. Úgy is tudtam, hogy csak rontana a helyzeten. Mellé ültem. Még véletlenül sem nézett rám. - Hogy tudta meg? - kérdeztem félénken.

- Nem mindegy neked? - mellkasomba hasított egy fájdalmas érzés. Akkor beszélt így velem, mikor Jesst védte a veszekedésünk során. Nem válaszoltam. Nem érdekelt, hogy nem néz rám. Nem érdekelt, mert én nézhettem őt anélkül, hogy bárki is megzavarna. 

Mozgolódni kezdett, majd megfogta a pólója alját és felhúzta. Összeráncoltam homlokomat, de aztán megfordult. A háta sebesre volt karmolva, Ezt valóban én tettem volna? Ilyen súlyos lett volna. Kezemet a sebek felé emeltem. Szerettem volna a hátához érni. Végigsimítani rajta. De féltem. Féltem attól, hogy jéghidegen elutasítja érintésemet. Mégis megtettem. Egyik ujjamat gyengéden a sértett felületre vezettem. Egy pár másodpercig hagyta ezt, majd kissé erőszakosan lehúzta a pólóját. Szám elé kaptam kezeimet. 

- Brad ugye tudod, hogy én ezt nem szándékosan tettem. - hunytam le szemhéjamat. 

- Már bármit ki tudnék nézni belőled. - motyogta maga elé. Minden egyes szavával egy karót döfött a mellkasomba. - De már mindegy. Ez az én felelősségem volt. Tudnom kellett volna, hogy milyen vagy, - állt fel és leporolta nadrágját. - Vissza fogom őt szerezni. - nézett le rám semmitmondóan. Fogalmam sem volt mit kellene szóljak ehhez. Engem egy utolsó kurvának hisz, Jessit meg mindenáron akarja. Legyen ahogy akarja. Többet úgy sem tudok beleszólni. Csak térdeimre hajtottam fejemet és hallgattam távolodó lépteit. 

- I talk a lot of shit when I'm drinking baby.  I'm known to go a little too fast.  Don't mind all my friends I know they're all crazy.  But they're the only friends that I have - kezdtem halkan énekelgetni a körülményekről eszembe jutott dalt, de nem ment tovább. 

- I know I don't know you but I'd like to.  Skip the small talk and romance girl. - hallottam meg az ajtó elől Brad hangját. A szívemet elárasztotta a melegség, de nem mertem hátranézni. Nem mertem? Nem mertem megtenni. Csupán folytattam. 

- That's all I have to say so baby can we dance?