Chapter Thirteen - What is this good for?

Nem kaptam válaszként mást, csak egy ajtócsapódást. Testemen végigfutott a hideg. Pár percig még álltam ott. Gondolatok tömkelege támadta meg fejemet. "Már bármit ki tudnék nézni belőled." ismétlődött újra, és újra ez a mondat gondolataimban. A hideg padkára ültem és az apró kavicsokat kezdtem gurigázni az ujjaim alatt. Szörnyű vagyok. Gonosz? Vajon tudat alatt tényleg csak fájdalmat akartam volna okozni? Mintha fogalmam sem lenne arról, hogy ki vagyok valójában. Remegni kezdtem. És az érzelmileg labilis állapotomnak köszönhetően azonnal el is sírtam magam.

- Moyra? - lépett ki az ajtón James. Rá sem néztem. Arcomat megtámasztottam kezeimen. - Tudom, hogy most nem oké minden, de majd rendben lesztek..- kezdett kedveskedni, és kezét az enyémre tette, de azonnal elhúztam. 

- Ne érj hozzám. Még a végén te is el leszel átkozva általam. - cinikus mosoly futott végig arcomon. Szóval ilyennek gondol Brad? Hát ilyen leszek. Arcomat megtöröltem, majd a szemfestékemtől, csupa fekete tenyereimre néztem. Gondolom hogyan nézhettem ki. 

- Moyra ne csináld már! - sóhajtott. 

- Mégis mit? - húztam fel szemöldököm. - Én csak magamat adom végre. - álltam fel és elővettem egy cigarettát. - Nem kérsz? - nyújtottam felé a dobozt. Csak megrázta a fejét. A dobozt zsebre raktam. Csúnyábbnál, csúnyább gondolatok járkáltak fejemben. Ravaszan elmosolyodtam. Ha ilyennek gondol, ilyen leszek. Mondtam magamban újra és újra ezt a mondatot. James zsebre tett kézzel bámult. Lassan közelebb lépdeltem hozzá. Láttam arcán a meglepődöttség jeleit, amint hozzásimítom testemet. Lassan füléhez hajoltam. 

- És belőlem? - suttogtam. Felköhintett. Nem mozdult. Egyik kezemet a hátára vezettem, majd egyre lejjebb, egészen a fenekéig. 

- Moyra.! - emelte az ég fele fejét. 

- Hmm? - kérdeztem és ezzel a mozdulattal szabaddá tett nyakába csókoltam. 

- Baszki. - tette hozzá. 

- Igyunk! - nevettem fel megjegyzésére és behúztam az ajtón. Bent alig voltak még, de Bradleyéket azonnal megpillantottam, ahogyan ők is minket. Jamesre néztem, aki egy kicsit megszégyenült arckifejezéssel nézett Bradre. Nem nyújthattam túl magabiztos látványt az államig folyt sminkel, de nagyjából annyira érdekelt mint James. Tehát semennyire. Csak bizonyítani akartam. A pulthoz húztam és kértem két whisky-colát. Valójában biztos voltam abban, hogy egy cseppet sem akartam bántani Jesst. Se Bradet. Se senkit. Nem azért cselekedtem úgy, ahogy. De most már nem vagyok ebben biztos. Jessi nem egyszer támadt hátba és játszotta meg magát... Egyáltalán nem érzem,hogy igaza lenne. Bradley pedig.. Nos, ha ő így áll ehhez, vagyis hozzánk, akkor nem nagyon tudok vele mit tenni. Azt mondta már akármit kinézni belőlem, hát akkor akármit meg tehetek. Szabad akaratom van és ezzel engedte, hogy következmények, és lelkiismeret nélkül cselekedjek. Amíg ő azon lesz, hogy vissza szerezze Jesst, én olyan jól fogok szórakozni, ahogyan tudok ebben a helyzetben.
- Mindjárt jövök. Kicsit megigazítom magam. - mosolyogtam Jamesre és a kezébe nyomtam a poharakat. Csak bólintott. A wcbe mentem és próbáltam a legelfogathatóbb kinézetet összehozni. Letörölgette arcomról a fekete festék foltokat és a kezemmel próbáltam kifésülni kicsit kócos tincseimet.
Mikor visszaértem James Braddel beszélgetett. Gondoltam, hogy azonnal az orra alá fogja dörgölni a dolgokat.
- Most mégis mi a fenét csinálsz? - álltam meg Brad mögött erre a mondatra. James Bradről rám pillantott, mire ő is megfordult.
- Van valami mondani valód még hozzám vagy most már hagysz élni? - kérdeztem tőle lenézően. Ha már ennyire szörnyű ember vagyok a szemében, ne szóljon bele az életembe és döntéseimbe.
- Csak gratulálni tudok. - nevetett fel már szinte kínjában.
- Brad figyu - szólt neki James.
- Hagyjuk már ezt. - nem is fordult James felé. Csak mélyen a szemembe nézett. - Mit akarsz még? Mit akarsz még tönkretenni körülöttem? -kérdezte. Ideges volt. Szörnyen ideges. Fájt minden szava amit hozzám intézett. De már elhatároztam magamat.
Közelebb léptem hozzá. Nem hátrált. Lassan néztem fel lábairól, szemeibe, majd olyan közel hajoltam hozzá, hogy leheletemet érezze ajkain. Nagyot nyelt, de még mindig megvető pillantással figyelte arcomat.
- Talán...mindent - suttogtam, majd egy apró mosolyra húztam számat. Bradley ideges ment el mellettem erre a mondatra, de megragadtam a kezét és visszahúztam. - Sok ötletem van ám. Készülj fel. Ez csak egy figyelmeztetés, de amit eddig csináltam az semmi.És ez most..- néztem hátra Jamesre utalva. - Csak egy ártatlan ötlet, de még van két tagja a bandádnak. És még mindig van egy bár, ahol rendszeresen fel tudtok lépni, Tudod, nagyon sok mindentől meg tudlak szabadítani ha így akarod. - nem voltam büszke rá, de tetszett ez a gonosz szerep. Ha már beletoltak, csináljam jól.
- Nem hiszem el, hogy eddig, hogy nem tudtalak gyűlölni. - mondta szemembe.
- Még most sem tudsz. - simítottam végig arcán birtoklóan, de lefogta a kezemet.
- Nevetséges amit csinálsz. - szorította továbbra is csuklómat.
- És? - rántottam meg vállamat. Nem válaszolt. -Viszont ha most megbocsájtasz. - pillantottam kezeinkre, amit ekkor elengedett. - Engem várnak. - néztem Jamesre.
- Menj csak. Azt csinálsz amit akarsz.. - mondta lemondóan, mire elindultam.

*3 órával később*

Körbenéztem a lassan kiürülő helyiségben. Már csak néhány csapat ült az asztaloknál. Tekintetem Bradre és a fiúkra esett, ahogyan James hozzájuk sétál. Megjegyzem elég komótosan. Érdekes mód én egyáltalán nem voltam részeg, de ezt Jamesékről nem lehetett elmondani. Szemeim Bradleyre tévedtek, aki tekintete szintén hamar megtalált engem. Kezében egy félig üres poharat tartott. Jónak mondható volt a hangulata. Nem tudtam abbahagyni bámulását, de ez nem zavarta őt. Egészen addig egymást tekintetébe voltunk esve, míg hirtelen meg nem éreztem két kart a derekamon. 

- Heló megint. - vigyorgott a képembe James. 

-Szia. - nevettem rá. Nagyon vicces volt ilyen állapotban ezt be kell valljam. Szemeim azonnal visszatapadtak Bradre, de ő ekkor már a padlót pásztázta csak. James épp valami viccet kezdett mesélni mikor Bradley felállt és valamit mondott a többieknek. Nem hallottam a hangos zenétől és a szájáról se nagyon tudtam leolvasni, de felállt, majd az ajtó fele vette az irányt. Akaratlanul is felpattantam székemből és utána siettem. Nem vagyok képes ezt tenni vele. Nincs elég akaraterőm hozzá,

- Ne haragudj James. Mindjárt visszajövök.- kiáltottam még vissza, de nem nagyon törődtem vele. Kiléptem a lámpákkal megvilágított utcára. Szinte senki sem volt kint, így szinte azonnal megláttam az enyhén szlalomban lépkedő göndör fiút. Elmosolyodtam, majd kicsit szaporábbra véve lépteimet, utolértem. Egy szót sem szólt. Nem zavartatta magát. Tovább sétált. Én viszont mentem utána. 

- Brad. - fogtam meg kezét, mire megtorpant. Nem nézett szemeimbe. - Mire jó ez? - kérdeztem kétségbeesett hangon?

- Magadtól kellene ezt megkérdezned. - mondta. Felnevettem. 

- Magamtól kellene... - elhallgattam. - Ez nevetséges. Ma a lehető legundorítóbb dolgokat vágtam a fejedhez és egész este a legjobb barátoddal flörtöltem. De ennek ellenére, te még mindig kaptál az alkalmon, mikor egyedül voltam, hogy csak egy percig fürkészhessük egymást. És ne is tagadd. És te is tudod, hogy ez azért van, mert te magad sem hiszed el, hogy ilyen vagyok. Hogy ennyire érzéketlen vagyok és mindenképp fájdalmat akarok okozni. De akkor nem értem tényleg, hogy miért akarod elhinni mindezt. Tudod, hogy nem ismertél félre. Az első este,.. az ott én voltam. Szinte meztelenre vetkőztetted a lelkemet. Úgy láttál amilyen vagyok. Nem fogok neked magyarázkodni. Nem vagyok egy szent lélek ezt beismerem. De nem rég azt mondtad, hogy szeretsz. És biztos vagyok benne, hogy igazából tudod ki vagyok. Neked csak azt kell elhinned amit akarsz. Talán csak azért akarsz az agyadban bemocskolni engem, hogy nyugodtan lehess Jessivel és ne kelljen többet rám gondolnod, de nem véletlen, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Csak egy kicsit gondold végig a dolgokat és ha rájöttél, hogy történtek a dolgok valójában, nyugodtan dönts.. Nem fogok az utadba állni ha őt akarod. - elengedtem kezeit. Még utoljára végignéztem arcán. Láttam rajta, hogy elgondolkodott. Nem tudtam, hogy jó döntés volt-e mindezt kimondani, de már mindegy volt. Lassan megfordultam, majd  vissza mentem a többiekhez. Mikor beléptem az ajtón Connor intett, hogy üljek oda hozzájuk. Csak Brad széke ült szabadon. Pár pillanatra megtorpantam, majd arra gondolva, hogy nagy valószínűséggel nem jön már vissza, elfoglaltam a helyét. 

Annyira szórakoztatóak. Még ilyen állapotban is meg tudtak nevettetni és ezért annyira hálás voltam nekik. 

Nagyjából negyed órába telt, mire mind meglepődve néztünk az ajtó fele, ahogy megláttuk belépni rajta Bradleyt. Őszintén szólva kissé megrémültem, mikor felénk kezdett sétálni.

- Tesó.. - szólalt meg Tristan, de Brad belevágott a szavába. 

- Moyra! - nézett rám ingerülten. Már sokkal letisztultabb volt a tekintete. A friss levegő biztos kimosta a fejét kicsit. Azért megijedtem mi fog ezután következni. Felé kaptam fejemet. - Felállnál a székemből? - vetette oda. Hát erre egyáltalán nem számítottam. Komolyan gondolta vajon? 

- Hallod Brad! - szólt rá Connor a modortalansága miatt. 

- Ne.. Semmi gond. Persze. - nyeltem vissza a szavakat, amik ha nem róla lett volna szó elhagyták volna számat. Felálltam a székből és ezt Bradley végigkísérte tekintetével. A szék elé lépett, majd mielőtt leült volna, újra rám pillantott. Egy apró mosolyt véltem felfedezni arcán. Nem értettem ezt miért csinálja, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta csípőmet és közelebb húzva magához összeforrasztotta ajkainkat. Hirtelen óriási melegség árasztotta el a testemet. Annyira felhőtlenül boldog voltam. Kezeimet tarkójára helyeztem, míg ő egyre erősebben szorította csípőmet. 

A többiek azonnal hangos tapsolásba és fütyülésbe kezdtek, minek hatására akaratlanul is belemosolyogtam csókunkba. Lassan elváltak egymástól ajkaink. Bradley kezébe vette arcomat.

- Mondd, hogy ez nem egy búcsúcsók volt. - mosolyodtam el félénken. Brad csak elvigyorodva rázta meg fejét. Hajamat fülem mögé tűrte, majd újra közelebb hajolt hozzám. 

- Elhiheted, hogy ez közel sem az volt. - suttogta ajkaimba. 

Chapter Twelve - When I Look At Him

Drága olvasóim!

Nagyon röstellem, hogy ennyi idő kimaradt, de sajnos egész nyáron nem voltam itthon. Ma értem haza a gólyatáboromból is, de azonnal elkezdtem írni a rész és bár kicsit megkésve, de egy igazán hosszú részt sikeredett összedobnom, ami nagyon remélem , hogy elnyeri a tetszéseteket.

Nézzétek el nekem a gépelési hibákat, mert lassan két napja nem alszom, ígérem ki fogom javítani őket. 

Megköszönnék néhány hozzászólást, építő kritikát is nagyon szívesen elfogadok bárkitől! És akkor az érdeklődők növekedése után, sorra kerül, majd a következő rész is, amire majd ígérem nem kell ennyit várni.

Jó olvasást!

Bradley. Bradley Simpson. Mikor történt ez? Mikor kezdett el bármi, vagy bárki is ennyire érdekelni? Ennyire foglalkoztatni? Talán még sosem vágytam semmire ennyire. Annyira, hogy a felszakítva korlátaimat, ennyi mindent kockára teszek az életemben. Miatta. Bradley Simpson miatt. 

- Megtettem. - suttogtam, szinte alig hallhatóan. Szerintem ezt is, csak ajkaim formázásából tudta leolvasni a velem szemben ülő barátom. Elgondolkodott arcot vágott. Bennem már nem volt se bűntudat, se megbánás. Megbánni? Hogyan tudnám újra ezt hazudni magamnak? Nem bántam meg. Igazság szerint, rohadtul élveztem. 

- Moyra hidd el, hogy fogalmam nincs miről beszélsz. Légy konkrétabb, mert te sok mindenre készülsz egyszerre. Tőled bármi kitelik. - bár Ren  szavai nem hangoztak túl komolynak, ennek ellenére, számára teljesen azok voltak. 

- Én.. - akadt el hangom. Igaz. Nem éreztem megbánást, de azért szégyelltem amit tettem. Nehezemre esett kimondani. - Lefeküdtem vele. - böktem ki végül.

- Édes vagy, de ezt eddig is tudtam. - szemöldököm összeugrott. Honnan is tudhatná? Hisz egy napja csak, hogy ez történt. 

- De itt nem Deanről van most szó. - kötöttem ki, hátha ez a félreértés okozója. 

- Jól tudom. Bradről. - ajkaim elnyíltak egymástól. Végképp nem értettem hogy lehetséges ez. Bradley és Ren hirtelen kebel barátok lettek és elmesélte neki? Vagy csak kicsúszott a száján? Az lehetetlen. - Két nappal ezelőtt, Brad elég későn ért ide.. - kezdett a magyarázásba, mikor már lassan egy percre vágtam teljesen értetlen képet. - Az napra meg volt beszélve, hogy itt alszik Jessnél, de valamiért szerette volna lemondani. Nem hallottam az egész vitát, de Jessi elmesélte. Tehát majdnem egy óráig üvöltöztek egymással, mert Brad nem tudott egy normális szót kibökni arról, hogy mi oka lenne elmenni. Végül kibékültek. - szemeimet lehunytam és így hallgattam tovább. - Elmentek sétálni is egyet és megbeszélték a dolgokat. Azt, hogy nincs több titkolózás közöttük és a bizalomfokozásához is mindketten hozzá fognak tenni. Mikor vissza értek, mintha kicserélték volna őket. Annyira oldottak és jókedvűek voltak. Állandóan énekelgettek. Aztán, nagyjából hajnali kettő óra fele járhatott az idő, mikor felébredtem egy újabb vitájukra. De ez sokkal hevesebbnek tűnt, mint az előző, annak ellenére, hogy egyedül Jessi hangját lehetett hallani. Nem is tartott sok ideig, míg Brad az ajtó elé került és elment. Jessi zokogva jött a szobámba. Egész este, vagyis inkább hajnalba volt ez, vigasztaltam, de hiába. Továbbra is csak bőgni tudott. Azt mondta megcsalta. És ne haragudj meg Moyra, de ők szerelmesek. Legalábbis eddig azok voltak. Az egyetlen ember akit ismerek és szét tud egy ilyen kapcsot szedni, az te vagy, És Braddel az elejétől kezdve flörtöltél. - itt felkaptam a fejemet.

- Flörtöltem? Én flörtöltem vele? Mégis miben nyilvánult ez meg? Megint úgy állítasz be, mintha élveztem volna, hogy szétszedem a kapcsolatuk. Mintha élveztem volna, hogy Jess szenved. De elhiheted, hogy nem így van. De ha te így gondolod, akkor nyugodtan menj és vigasztald meg, mert egy "ekkora szerelmet" biztosan nem hevert ki egy-két nap alatt! - csattantam fel. Egyszerűen felháborítottak szavai. 

- Megnyugodnál? Azt hiszem, hogy egyenlőre én vagyok az egyetlen ember aki melletted van még. Megtennéd, hogy megpróbálsz velem normális ember módjára kommunikálni? - mondta teljes nyugodtsággal a hangjába, mire én is kezdtem lenyugodni. 

- Te tényleg ezt gondolod rólam, hogy... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Dehogyis. Tudom, hogy nem azért tetted, hogy őt bántsd. De meg kell tanulnod, hogy bánj az emberekkel körülötted. - tette kezemre, az övét. 

- De Ren itt nem erről van szó. Bradley... Ő nem olyan mint Dean. Én..én még életemben nem éreztem ilyet..ilyen... - újra közbeszólt. 

- Milyet? - kérdezte teljesen meglepetten. 

- Ilyen vágyat és.. 

- Ez nem elég. A vágyakozás nem ok egy ilyen cselekedetre. - hadarta. 

- Hogy ne lenne elég? Ha érezted volna azt, amit én akkor és ott. Mikor ránézek a kezére, az egész testem kívánja, hogy csak egy pillanatra, de hozzám érjen. Mikor ránézek a mellkasára, hozzá akarok bújni és arcomat erősen a válla és a nyaka közé fúrni, hogy erősen beszívhassam édes illatát. És mikor ránézek az édes mosolyára az arcán, amik gödröcskékbe végződnek... Érezni akarom azt a mosolyt a nyakamon. Érezni azokat az ajkakat az enyéimen. És a hangja. Mikor meghallom, akkor minden más elhalkul. Csak őt hallom. Meg a haja... Az a mogyoróbarna haja. Mikor ránézek a göndör fürtjeire azonnal a hajába szeretnék túrni. A hajába túrni és eltűrni az összes arcába lógó tincset, hogy végül egyedül csak azokba az óriási, csoki barna szemekbe. Nézhessem őket ameddig csak akarom, mert az a mennyország számomra. - merültem el a mesélésembe, míg nem találtam magam szembe Ren elcsodálkozott arcával. 

- Szereted őt? - kérdezett rá hirtelen. Hátrahőköltem. 

- Nem. - kis késéssel vágtam rá, ami elbizonytalanított egy kissé, de tudtam, hogy így kell lennie. 

- Persze, csak ne vigyorogj mint egy félőrült, valahányszor elhangzik a neve egy mondatban. - mondta és hirtelen arcomhoz kaptam, hogy letöröljem az emlékeim között mászkálás közben felkenődött mosolyt az arcomról. Hátrahajtottam a fejemet. 

- Talán erősen vonzódom hozzá. Talán csak azért, mert nem kaphatom meg. Mert ő tényleg nem lehet az enyém. - magyaráztam feltételezésemet. 

- Úgy tűnik mégis, hiszen megkaptad. - húzta fel szemöldökét. Lejjebb csúsztam a székemen. Valóban így volt. - De te még mindig "vágysz" rá nem? Még mindig szeretnéd hogy veled legyen mindig nem? - vigyorgott. Csak akkor szokott elvigyorodni, mikor már 100%-ig biztos az igazában. Nem válaszoltam. - Most is hiányzik ugye? - kérdezte vékony hangon, miközben lebiggyesztette alsó ajkát. Akaratlanul is elmosolyodtam, bár sikertelenül próbáltam leplezni ezt.

- Fogd be! - suttogtam, közben a plafont bámulva. 

- El se hiszem. Azt hittem, hogy talán majd 50 éves korunkban jön el ez a nap. Ez a jeles nap. Be is írom a naptáramba. - "poénkodott" tovább. 

- Miről beszélsz? - túrtam hajamba. 

- A napról, amikor Moyra Korin szerelmes lett. - ugyan. Nagyon előrerohant ezzel a kijelentéssel. 

- Jahjj Ren. Te sem gondolhatod ezt komolyan. - legyintek, miközben az agyam ezerrel kattog. Valóban lehetséges ez? Talán ez a szeretet? Talán ez a szerelem? Ez lenne az a varázslatos érzés? Mert számomra csak fájdalmat okoz. 

- De.. - most én vágtam szavába. 

- Ne haragudj, de rohannom kell. - pillantottam a faliórára, majd meg sem várva a válaszát, már léptem ki az ajtón. - Szia Ren. - köszöntem, majd bezártam magam mögött az ajtót. Igazság szerint, semmi dolgom nem volt, de ki akartam szállni ebből a beszélgetésből. Nem álltam még kész ara, hogy ezt bevalljam, Nem hogy neki, de még magamnak se. 

A kikötőbe mentem. Az utóbbi két éjszakát megint csak otthon töltöttem, így máshová nem is nagyon tudtam volna. De mellékesen, teljesen meg is felelt a hangulatomnak. 

Boldog voltam, hogy Ren tényleg bármi van mellettem áll. Elkezdhettem volna szajkózni neki azt, hogy Jessi miket mondott rólam. Hogy beállított egy aljas senkiházinak, de nem volt rá szükség, hogy úgy viselkedjek, ahogyan ő. Most mégis rosszul éreztem magam. Nyilván. Mint mostanában mindig. Hogyan is lehetnék jól, hiszen konkrétan nincs életem. Nincs lakásom, nincs munkám és lassan barátaim se lesznek. 

Előhalásztam a nadrágom hátsó zsebéből a telefonomat, majd névjegyzékre koppintottam. "Bradley" állt meg ujjam a név felett, Szerettem volna elhúzni és addig várni, míg meg nem hallom azt a csodálatos hangját a vonal túl oldaláról. Megtehetem? Miért ne tehetném meg? Szakítottak? Most együtt vannak még? És mégis honnan tudta meg a történteket Jessi? 

Hirtelen felindulásból húztam végig ujjam a képernyőn, majd a fülemhez emeltem a készüléket. A pulzusom felemelkedett. A harmadik csöngetés után fel is vették. 

- Igen tessék, Bradley Will Simpson telefonja, itt az ügyvédje beszél. - szólt bele egy áll akcentussal küszködő, de ismerős hang. 

- Connor? - kérdeztem egy kis bizonytalansággal a hangomban. 

- Szia. - nevetett fel és a háttérben több kacagást is meghallottam. Annyira reméltem, hogy az egyik az Övé volt. - Brad most.. Ő most épp egy ilyen..., izé. Izével van elfoglalva. - akadozott, amiből azonnal rájöttem, hogy csupán pont leszarja, hogy ki és miért hívta fel őt, mert most dobta élete szerelme. 

- Értem akkor én most.. - akadtam meg. Mit kellene mondanom? 

- Csá Moyra! - vette ki gondolom a kezéből James, mikor egy kicsivel halkabb hangot is meghallottam amint a nevemet mondja, csak egy kérdés formájában. Bradley...

- McVey. - mondtam unottan. 

- Pont akartam neked mondani.. - kezdett bele és egy kicsivel elcsendesültebb helyre ért, legalábbis a hangokból ítélve. - Szóval vágom, hogy most nincsen hol laknod és gondoltam, hogy felajánlanám neked a nyaralónkat. Mi most úgyis együtt lakunk a fiúkkal és apám meg rám bízta a helyet, szóval ha akarod akkor, hajrá. - meglepett ez a kedvesség és figyelmesség, de nyilvánvalóan fogalma sincs a történtekről azon kívül, hogy nincs hol laknom. Nem tudhatja az ezután történt fejleményeket. 

- Kedves tőled James, de sajnos munkám sincsen már, tehát fizetni se tudom. - magyaráztam tovább. 

- És mi lett ezzel a pultos meg rendezvényszervező dologgal? De egyébként nem gond, mert lakbér helyett megfelel, ha takarítod, meg a növények gondozásával, a medence tisztán tartásával és a kutyáról foglalkozol, - úgy hadart, hogy szóhoz sem jutottam. Végül is mi gondom lehet ebből? És ha találok egy új munkát akkor már fizetni is tudom. Addig is elég a kölcsön anyáéktól is.

- Benne vagyok. - mondtam, kis gondolkozási idő után. 

- Királyság. Akkor mondjuk este 6-ra megyünk a bárba, inkább ha nem baj akkor nem hívlak meg, de mondjuk egy húsz perccel hamarabb ha odamegyek és te is, akkor fel tudlak venni és elvinni a házhoz és megmutatni. De a többit inkább csak holnap. Ez így megfelel neked? - kérdezte. 

- Teljesen. Köszönöm. Nagyon köszönöm James! - hálálkodtam. 

- Igazán nincs mit. Akkor egy fél óra és ott találkozunk! Puszi! - mondta és azonnal bontotta is a vonalat. Elégedetten csúsztattam vissza a zsebembe a telefont, majd elindultam a bár fele. Bár őszintén szólva egy kissé tartottam a Deannel való találkozásuktól és igazán reméltem, hogy se nem jelentett fel a házában történt "baleset" okozta károk miatt, se nem szeretné megbosszulni a tulajdonában álló videóval. De mivel egy kicsit sem szerettem volna ezt eltűrni tovább, vettem a bátorságot, hogy bemenjek hozzá. 

- Dean? - kérdeztem a Allisontól, aki épp a poharakat törölgette. Csak mutatóujját az iroda ajtaja felé emelte. - Köszi. - motyogtam, majd az ajtó elé léptem. Nagy levegőt vettem, majd lenyomva a kilincset, beléptem az ajtón. 

- Moyra. Gondolom nem az utolsó fizetésedért jöttél, mert azután amit a házamban csináltál gondolom, hogy nem akarod visszakérni és egy másik, plusz egy nullával ellátott csekket adni helyette. - magyarázta, Meglepődtem nyugodtságától. 

- A videóért jöttem. - kötöttem ki. Stabil és magabiztos szerettem volna maradni. 

- Töröltem. - mondta, talán túl hamar ahhoz, hogy igaz legyen. 

- Na persze. - nevettem fel harsányan, mire felállt és közelebb sétált. 

- Talán nem bízol a szavamban? - kérdezte a megszokottnál mélyebb hangsúlyban, mikor megcsörrent a telefonom. 

"Merre vagy? A fiúk is velem jöttek, mert ők inni akarnak, de még el tudlak vinni. Igyekezz!"

futottam végig James üzenetén a szememmel. 

- Csak nem a kis Bradley az? Mondjuk erősen kétlem a legutóbbi akciód után. - vigyorodott el. Éreztem, hogy szándékosan szeretne szekírozni, ezért próbáltam nyugodt maradni. 

Egy ajtócsapódást hallottunk. Ezek már ők lesznek, mert a hangjukat is hallom,

- Akkor sem értem, miért kellett ennyit beszélned vele. Hol van? Moyra! - hallottam Bradley hangját. A szívem kihagyott egy ütemet. Engem keresett. Utánam kiáltozott. Azonnal a kilincs fele nyúltam, de Dean elkapta a kezemet és magához rántott. Úgy szorította a csuklómat, hogy az szabályosan fájdalmas volt már és a meghökkentségtől megszólalni se tudtam, csak szabadulni próbáltam szorításából. Természetesen ebben a pillanatban Brad is megérkezett a szobába. Felé kaptam fejemet. Csak egy gúnyos mosoly vetett felém, majd megrázva a fejét ránk csapta az ajtót. 

- Bradley! - kiáltottam utána. - Elengednél már? Elérted amit akartál! Gratulálok! - se erőm, se kedvem nem volt foglalkozni az idióta trükkjével, ami végül is bejött, mert Brad pontosan azt gondolta, hogy éppen Deannel "enyelgek" az irodába ezek után is. Kitéptem a teljesen bevörösödött csuklómat kezéből, majd egy szó nélkül hagytam ott a szobában. 

- Merre ment? - rontottam ki és a fiúk felé néztem. Csak csendben a hátsó kijárat fele mutattak. Kifutottam. Pontosan azon a helyen ült, ahol első este és a járda padkáját nézte. 

- Bradley. - mondtam halkan és felé lépkedtem. Nem akartam magyarázkodni. Úgy is tudtam, hogy csak rontana a helyzeten. Mellé ültem. Még véletlenül sem nézett rám. - Hogy tudta meg? - kérdeztem félénken.

- Nem mindegy neked? - mellkasomba hasított egy fájdalmas érzés. Akkor beszélt így velem, mikor Jesst védte a veszekedésünk során. Nem válaszoltam. Nem érdekelt, hogy nem néz rám. Nem érdekelt, mert én nézhettem őt anélkül, hogy bárki is megzavarna. 

Mozgolódni kezdett, majd megfogta a pólója alját és felhúzta. Összeráncoltam homlokomat, de aztán megfordult. A háta sebesre volt karmolva, Ezt valóban én tettem volna? Ilyen súlyos lett volna. Kezemet a sebek felé emeltem. Szerettem volna a hátához érni. Végigsimítani rajta. De féltem. Féltem attól, hogy jéghidegen elutasítja érintésemet. Mégis megtettem. Egyik ujjamat gyengéden a sértett felületre vezettem. Egy pár másodpercig hagyta ezt, majd kissé erőszakosan lehúzta a pólóját. Szám elé kaptam kezeimet. 

- Brad ugye tudod, hogy én ezt nem szándékosan tettem. - hunytam le szemhéjamat. 

- Már bármit ki tudnék nézni belőled. - motyogta maga elé. Minden egyes szavával egy karót döfött a mellkasomba. - De már mindegy. Ez az én felelősségem volt. Tudnom kellett volna, hogy milyen vagy, - állt fel és leporolta nadrágját. - Vissza fogom őt szerezni. - nézett le rám semmitmondóan. Fogalmam sem volt mit kellene szóljak ehhez. Engem egy utolsó kurvának hisz, Jessit meg mindenáron akarja. Legyen ahogy akarja. Többet úgy sem tudok beleszólni. Csak térdeimre hajtottam fejemet és hallgattam távolodó lépteit. 

- I talk a lot of shit when I'm drinking baby.  I'm known to go a little too fast.  Don't mind all my friends I know they're all crazy.  But they're the only friends that I have - kezdtem halkan énekelgetni a körülményekről eszembe jutott dalt, de nem ment tovább. 

- I know I don't know you but I'd like to.  Skip the small talk and romance girl. - hallottam meg az ajtó elől Brad hangját. A szívemet elárasztotta a melegség, de nem mertem hátranézni. Nem mertem? Nem mertem megtenni. Csupán folytattam. 

- That's all I have to say so baby can we dance?

You knew it - Chapter Eleven

Halihó! Megérkeztem a következő résszel. Tudom, hogy sokat kell várni, bár nem sokan olvassátok a sztorit, azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy MEGINT megvárakoztattalak titeket, de örülnék néhány visszajelzésnek, miszerint vannak még akik követik a blogot. Nagyon szívesen fogadom a kommenteket. (az építő kritikát is)

Nos, íme a rész és ha lesznek érdeklődök, nemsokára hozom a 12. részt is!

Jó olvasást! :)

Felpattantam a kanapéról, majd magamra húztam alsóneműmet és az éppen kezembe akadt ruhámat. Bradley is így tett. Aggódva túrtam hajamba és fel alá járkáltam a szobában. Agyam csak azon kattogott, hogy egy nap alatt több szarságot csináltam, mint egész életemben. Legalábbis úgy éreztem.

- Moyra. - fogta meg kezeimet, ezzel megállítva és a szemembe nézett. Ujjaival végigsimított arcomon, majd egy apró mosolyt erőltetett arcára. Próbált megnyugtatni, ami jól esett, de nem javított helyzetemen. Felkaptam a csomagot a földről és az ajtó fele indultam. Brad csak állt ott és nézett. Nem állított meg. Nem kérte, hogy maradjak. Szerintem ő is hasonló állapotban volt. Nem tudta, hogy mi a következő lépés. Ahogyan én sem. Mielőtt kezemmel lenyomtam volna a kilincset, öntudatlanul fordultam sarkon és még talán utoljára átöleltem őt. Azonnal körém fonta karjait és olyan erővel szorított magához, hogy szinte már fájt. Arcomat a nyakába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát, hogy megmaradjon bennem. Lassan húzódtam el tőle. Tekintetünk újra találkozott. Belehaltam azokba a szemekbe. 

- Bradley. - engedtem el a kezét is, majd kinyitottam az ajtót. 

- Moyra. - mondta alig hallhatóan. 

- Szer... - csúszott ki a számon, de nem voltam képes ki mondani. Nagyrészt azért, mert a felénél jutott el az agyamig, hogy mit mondok és ezt még magamban sem gondoltam végig. A másik részem pedig tudta, hogy mekkora baromság lenne. 

Bradley egy ideig csak nézett rám. Összezavarodottan kapkodtam a tekintetem mindenfele, mire kezeibe vette arcomat. Kénytelen voltam szemébe nézni. Most egy még szélesebb és még őszintébb mosolyra húzódtak ajkai. 

- Én is. - adott egy csókot homlokomra. Akaratlanul is elmosolyodtam. Mint valami kislány. Én nem ilyen voltam. Sosem olvadoztam egy fiútól sem. Nem tetszettek az olyanok mint Bradley. Az ártatlan jó srácok kisfiús mosollyal, amik gödröcskékbe végződnek. Nem is beszélve az óriási, csokibarna szemeiről. Most mégis örökké szerettem volna bámulni az arcát. Rajongtam a mosolyáért. Rajongtam a szemeiért. Rajongtam a hangjáért és az ajkaiért. Rajongtam az érintéséért. Rajongtam érte. 

- Viszlát Simpson. - léptem ki az ajtón egy levakarhatatlan vigyorral a képemen. 

- Moyra? - fagyott le ez a vigyor.

- Dean. Heló! - köszöntem. Kínosabb már nem is lehetett volna, de szerencsémre csak röhögött ezen. Úgy tűnik még nem járt otthon. De a pánikom továbbra sem múlt el. Ha most besétál az irodába akkor Bradleyt fogja ott találni. 

- Mi bajod? - ráncolta össze szemöldökét, majd elhaladt mellettem. Szívem hevesen dobogott, de semmit sem tudtam tenni. Csak néztem, ahogyan benyit a helyiségbe. Azonnal odasiettem. Brad és Dean szemben álltak egymással. Egyikőjük sem szólalt meg. Homlokomra csaptam, mire rám kapták a tekintetüket. 

- Baszki. - suttogtam, majd bementem és becsuktam az ajtót. 

- Mi a francot keres ez itt? - üvöltött rám azonnal. Nagyon felidegesített. Nem rémültem meg tőle, csak felkaptam a vizet. 

- Istenem fogd már be! - mondtam neki, de én nem üvöltöttem. Erre elhallgatott. Nem tudom, hogy mit gondolt. Azt sem tudtam, hogy miért kellett ennyire agresszívnak lenni. Mostanság egyébként is furcsán viselkedett. Mint régen. Amikor együtt voltunk. Mintha féltékeny lett volna. Talán az volt? Pedig az elején letisztáztam vele, hogy mi nem vagyunk együtt. 

- Mi van? - húzta fel szemöldökét. 

- Tudjátok mit? - tártam szét karjaim. - Ha már itt vagyunk, Dean mesélhetnél a térfigyelő kamerákról, amik az épületben vannak elhelyezve. Umm... Hol is vannak? Az irodákban. A pultnál. A színpad mögött és az öltözőkben ugye? - csak megszeppenve bámult rám. - Ja! Meg a hátsó kijáratnál! - néztem most Bradre, aki felkapta a fejét erre a mondatra. - És mondd csak Dean. Kik férhetnek hozzá a felvételekhez? Mert ugye, az összeset rögzíted is. Várj csak, tudom. Egyedül a tulajdonos, vagyis te! - löktem meg a mellkasát. 

- Moyra..? - nézett rám kérdőn Brad. 

- Nyugi! Még nem tértem a lényegre. - szóltam oda neki. - Tudod egy ideje azon töprengtem, hogy vajon Jessi honnan tudta meg, hogy mi történt köztünk az első estémen itt. Egyszerűen akármennyit agyaltam, nem jutott más eszembe, minthogy Bradley egyik barátja köpte el a dolgokat. Márpedig ha így volt, akkor nem haragudhatok rá, hiszen nem tudhatta, hogy ez titok. De ma az az érdekes dolog történt, hogy Jess a kezembe nyomta a telefonját és egy rejtett számtól több videót is kapott. Videókat az estéről, amiket a térfigyelő kamerák vettek fel. - emeltem fel a hangerőmet a mondadóm végére. 

- Mekkora egy szemétláda. - jegyezte meg Bradley, majd ökölbe szorította kezeit. Elé léptem ujjaimat végighúztam karján. Éreztem, ahogyan a kezében megfeszültek izmok elgyengülnek. Nem szerettem volna megvédeni Deant, de nem lett volna jó ötlet a 170 centi magas, cingár Bradley Simpsonnak szembeszállnia a 192 centis, kigyúrt Deannel.

- Nagyon romantikus mondhatom. - röhögött fel, mire megfordultam. Mutatóujját a sarokban figyelő kamerára emelte. Picsába. K*rva életbe. Ez hogy nem jutott eszünkbe. 

- Töröld! Most! - lépett elé fenyegetően Brad, de csak egy önelégült mosolyt vetett felé. 

- Azt hiszitek örökké tudtok bujkálni és ilyen meggondolatlan dolgokat csinálni, mint például a főnököd irodájában csinálni a legjobb barátnőd pasijával? - nevetett fel újra. Tehetetlenül álltam ott. 

- Most jobb ha mentek, - tárta ki az ajtót. 

- Annak örülnél mi? - feszült meg újra Bradley. Dean csak kinézett és intett egyet, mire bejött a két biztonsági őrünk. Egyébként nem ápoltam velük rossz kapcsolatot, ezért is lepett meg, hogy csak úgy felkapott az egyik és akárhogy is kapálóztam és próbáltam magamról lehámozni kezeit, egészen a kijáratig vitt és szinte kidobott azon, majd pár pillanat után sikerült Bradet is kivonszolni és csak ezután tűntek el és zárták be az ajtókat. 

- Tudtad, hogy be van kamerázva az összes iroda.. - mondta halkan. Szívembe belehasított egy fájdalmas érzés. Most tényleg azt hiszi, hogy szándékosan engedtem, hogy a kamerák előtt fektessem meg? Egyszerűen csak elvonja a gondolataimat az ilyen dolgokról.

- Brad én.. - kezdtem volna, de a szavamba vágott. 

- Nem hiszem el, hogy komolyan képes vagy még erre is. Nem zavar, hogy ezután már bárki láthatja? Nem csak, hogy tönkreteszed Jesst és engem, de nincs semmi önbecsülésed? Hogy hagyhattad ezt? És ne mondd, hogy elfelejtetted, mert azt mondtad ma reggel mutatta Jessi a felvételeket. Tudod mit? Ő is mondta, hogy van egy sötét oldalad, de nem gondoltam, hogy ilyenre is képes vagy. Undorító. Moyra... Felejtsd el. Felejtsd el ami ott bent történt. És felejtsd el azt is amit mondtam, mert te nem az vagy akinek gondoltalak. - vágta hozzám a sértőbbnél, sértőbb szavakat. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Szemeim megteltek könnyekkel. Hogy gondolhat ilyet rólam? Hogyan hiheti el ezt? És Jess? Miket fog még kitalálni? Hogy van egy sötét oldalam? Ezt komolyan gondolta? De nem is érdekelt. Annyi gyűlöletet éreztem magamban, hogy üvölteni tudtam volna, de ehelyett csak engedtem, hogy kifolyjanak könnyeim. Azt mondta felejtsem el amit mondott. Mindent. Hogyan tudnám elfelejteni? Ő most vissza megy Jessihez és végre boldogan élhetnek amíg meg nem halnak, mivel megnyugodhatnak, Bradley megmondta, undorodik tőlem...

The Smile that every one forget me - Chapter Ten (18+)

Sziasztok!
Tudooom! Ne haragudjatok, hogy ennyire megvárattalak titeket, többet nem lesz ennyi ideig szünet a részek között.
Nagyon örültem, hogy lett egy újabb feliratkozóm. Annyira boldoggá tett. Remélem még bővülnek az olvasóm és azt is, hogy kapok végre néhány kommentet. Persze senkire se szeretném ráerőltetni az akaratom, de jól esik, ha elmondjátok a véleményetek!
A sok késés után, remélem ezzel kiengesztelhetlek titeket.
Csak saját felelősséggel olvassátok el kérlek!
+18

- Bradley Will Simpson. Bradley..Brad.. - suttogtam magam elé. Már nem sírtam, csak gondolkodtam. Nem számít mit érez irántam. Nem számít! Egy biztos, hogy Jesst szereti és Jess is őt. Innentől kezdve le kell zárnom magamban ezt a témát. Többet nem az én gondom. Vajon Jessi többet nem hívja fel hozzánk őt, hogy ne találkozzunk?

*Másnap reggel 08 óra 16 perc*

Csapkodásra keltem. Komótosan másztam ki az ágyból. Ren most nem feküdt mellettem. A barátnőjénél aludtak. Hirtelen kapott el egy rossz érzés a tegnap történtek miatt. Visszagondolva rá, fejem is belefájdult. "Szeretlek". A szó ami semmire sem jó, csak fájdalmat okozni. Este egyedül jöttem haza, miután végeztem a munkával, de senki sem várt a lakásban. Nem lepett meg, hogy Jessiék nem itt aludtak, Ren pedig azt mondta, hogy nem akarnak zavarni és nem is szeretné, hogy a kanapén aludjak, vagy bárhol máshol. Ezért sem értettem mi ez a hangzavar így kora reggel. 

- Szia. - léptem ki a szobából és halkan a konyhában ülő lányra köszöntem. Arca meggyötört volt. Rám sem nézett. A bejárati ajtó tárva nyitva volt. Lassan sétáltam oda és mielőtt becsuktam volna, megpillantottam előtte a táskámat és bele dobálva a cuccaimat.

- Ezt komolyan gondoltad? - fordultam vissza felé és vállamra kaptam a csomagot. - Eddig forrtál és eljátszottad, hogy minden rendben köztünk, de most kidobsz? Hogy lehetsz ennyire felszínes? Egyáltalán mióta tudod? És kitől? Szerintem ebbe Rennek is van beleszólása és legalább a hónap végégig jogosult vagyok itt lenni, mert a lakbért harmadoltuk, ha esetleg nem emlékeznél és.. - csaptam az asztalra idegesen és még sok mindent tudtam volna a fejéhez vágni, de elhallgattam. Ő nem szólt semmit, csak a telefonján pötyögött, ami csak még nagyobb feszültséget keltett bennem. Tovább álltam ott és kérdőn néztem rá, karba tett kézzel. Egy perc múlva, a telefonja képernyőjét felém mutatta. Egy rejtett számtól érkező üzenetek voltak megnyitva. A telefont kivettem a kezéből és elképedve kattintottam a fájlra. A bár biztonsági kamerájának felvételei. Le kellett ülnöm. Elindítottam a videót. Szemeim elé került az este, amint a hátsó ajtót figyelő kamera vesz minket. Azért került ide is kamera, mert itt érkezik a szállítmány. Végig gondoltam. A felvételen nem látszik sok, de az igen, ahogyan Bradleyvel beszélgetünk, majd a csókunk is. A szívem egyre szaporábban vert erre a látványra. Bár alig lehet átélni ebbe a minőségbe, de láttam. Láttam, ahogyan megcsókolt. Ahogyan megcsókoltam. Tényleg. Aztán otthagytam. Lejjebb görgettem és a következő videó a benti térről készült. A tömeg őrjöngve táncolt és a a Vamps játszott a színpadon. Hallani nem lehetett, de látványos koncert volt. James felhúzott a színpadra. Táncoltam, majd Braddel együtt énekeltünk a mikrofonba. Most elakadt a lélegzetem. A tömeg mind lelassult és Ő felém fordult. Sajnos hang továbbra se volt a videón, de láttam, ahogyan felém fordul és kezeit a derekamra fonja. Én nem lassulok le. Tovább ugrálok, de végül lefogja vállaim, ezzel nyugtatásra bírva. Először azt hittem megcsókol, de nem tette. Csak a fióknak intett és lassúzni kezdett velem. Közben továbbra is ő énekelt. A tömeg is úgy tett, ahogy mi.  Szemeimbe újra könnyek futottak, mert egyszerűen az emlékek ilyenkor felélénkülnek bennem. Az érintését éreztem és azt, ahogyan beszélt hozzám. 

Jess kikapta a kezemből a készüléket. Egy csepp gurult végig arcomon, de azonnal letöröltem. 

- Jessi én annyira sajnálom. Nem is emlékeztem. Én csak.. - kezdtem bele, de szavamba vágott.

- Moyra nincs erre szükség. Nem azért haragszom, mert nem mondtad el. Legalábbis nem ez a fő oka. Állandóan iszol és olyan dolgokat csinálsz, amiket már képtelen vagyok elviselni. Emellett veszélyezteted a kapcsolatunkat. Szeretem őt érted? Nem érdekel, hogy mibe kerül, de magam mellett tartom mindaddig, amíg ő is így érez irántam. Nem akarom, hogy ebbe belerondíts, de ha folyton itt vagy ez lehetetlen.  - áll fel és könyörtelen arckifejezéssel nyitja nagyobbra az ajtót. Nem harcolok ellene. Most nem. Erre nincs erőm. Gyorsan bújok cipőmbe, majd elhagyom a lakást egy árva szó nélkül. Fejemben egyedül csak a felvételek járnak. Brad annyi mindent nem mesélt el. Vajon miből hagyott még ki? Mire nem emlékszem még? Lassan elszállt ez a köd és agyam csak azon kattogott, hogy juthatott Jessi ezekhez a videókhoz. És akkor beugrott. Dean. Hát persze, hogy Dean. Fejemet elöntötte a forróság. Annyira ideges voltam és annyira nagyon csalódott. 

- Dean! Hol a picsába vagy, te szemét?! - rontottam be, miután nagy nehezen megtaláltam a házához való kulcsot. Az egész lakást végig jártam. Nem volt itthon. A kanapéjára dőltem és tökéletesen berendezett nappaliban kezdtem nézelődni. Előredőlve, kezembe fogtam a dohányzó asztalon álló, antik vázát. Pár percig vizslattam, majd egy kis gondolkodási idő után, "kiesett a kezemből". Felszabadultam. Azonnal felálltam és a polchoz siettem. Szinte egy lendülettel löktem le az összes képet és porcelán díszt. A konyhába siettem és a fiókból kihúztam egy kést. A legnagyobbat. A hálószoba felé vettem az irányt, majd az egész ágyát és az összes díszpárnát tele szúrtam. És jólesett. Elképesztő jólesett, de még nem végeztem. Szinte az egész házat felforgattam. Mindent kiborogattam a fürdőszobától kezdve, a konyháig, majd fáradtan dőltem a széttúrt ülőgarnitúrára. Kifújtam a levegőt. Sokkal elégedettebb voltam a hellyel mint mikor bejöttem. Nem akartam titkolni, hogy én tettem és nem is tudtam volna. A kulcs csomómról leszedtem az házhoz tartozó darabot, majd az asztal közepére tettem. Önelégült mosollyal hagytam el az épületet és a kikötőbe menekültem a gondok elől. A szokásos mólómra feküdtem. Csak ekkor ért el elmémig, hogy mit tettem. Az állásomnak 100%-ban annyi. A barátságomnak Jessivel? Annyi. A szoros kapcsolatomnak Rennel? Annyi. És Bradley Simpsonról nem is beszélek. Kénytelen leszek vissza menni a szülőkhöz. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel. Újra. Újra ebbe a helyzetbe csöppentem. Pedig nem akartam, de lassan megtanulhatnám, hogy ez a következménye annak, ha meggondolatlanul és a dühtől vezérelve cselekszel. 

Az egész táskámat átkutattam, de egy szál cigarettám sem akadt. Pedig most kellet. Elképesztően kellett. Felpattantam, majd a bár fele indultam, mivel tudtam, hogy ott vannak még cuccaim és egy doboz cigim is. Csak azért imádkoztam, hogy ne fussak össze Deannel. Egyrészt azért, mert féltem, hogy már látta a lakását. Másrészt azért, mert féltem, hogy még nem. Akkor nem tudtam volna, hogy viselkedjem vele. Mellesleg biztos, hogy amint megláttam volna azt a sznob képét, azonnal nekiestem volna. A hely üres volt. Csak a takarítok mászkált fel alá. Gyorsan loptam be magamat az irodába üres volt. Kinyitottam a szekrényemet és kivettem belőle a szatyrot. 

- Bingó! - suttogtam magamnak, amint megláttam a Marlboro felirattal ellátott, piros-fehér dobozkát. De hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor kopogtattak az ajtón. Hirtelen kaptam fel a fejemet. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem.  De nem is tehettem sokat, mert szinte azonnal nyílt az ajtó. Nagyot nyeltem. 

- Moyra? - nézett be a szobába. Szemeim elkerekedtek. Ujjaim elgyengülve egyenesedtek ki, ezzel a földre ejtve a kezemben tartott dolgokat. Szinte remegni kezdtem. Több érzés futott át testemen egyszerre. Megborzongtam. 

- Mit csinálsz te itt? - tettem nagy lépéseket az ajtót felé, majd becsuktam azt. Brad a zsebeibe helyezte a kezét. Szemei karikásak voltak. Talán nem tudott aludni. Talán csak kimerült volt a történések miatt. 

- Csak láttam, ahogy bejössz ide és én csak... Gondoltam megkérdezem hogy vagy. Mi lesz veled? Van hova menned? - kérdezte, de semmiféle érzelem nem volt hangjában. Mintha csak azért kérdezné, mert ez a kötelessége és nem azért, mert érdekli is. Nem válaszoltam. 

- Ezért jöttél ide? Ez nem érdekel. Nem vagyok erre kíváncsi. - mondtam végül, mire idegesen sóhajtott fel. 

- Megint te vagy az ideges? Szerinted mindig csakis neked van okod dühösnek lenni valakire? Te tönkretetted a kapcsolatomat! - emelte fel a hangját.  Nem gondolkoztam. Azonnal kimondtam, ami eszembe jutott. 

- Én tettem tönkre? Azt se tudtam, hogy mi történik velem. Hogy mi történik velünk. - kiabáltam vele, de a mondatom végére elhalkultam. 

- Jézusom gondolkozz már egy kicsit! - temette arcát a tenyerébe. Ideges volt, ahogyan én is. 

- Mindent tönkretettél érted? Az egy kapcsolat, de velem mi lesz most? Nekem többé nincs Jessim, nincs állásom, nincs lakásom. Gondolkozz inkább te! Annyira utállak! - csúszott ki számon ez a szó, de éreztem, hogy nem volt igaz. Legalábbis nem teljesen. De az egyik felem talán tényleg utálta. Az egyik...

- És? Én meg gyűlöllek! - mondta, majd megragadva derekamat magához húzott és megcsókolt. Nem tudtam eltolni magamtól és nem tudtam viszonzatlanul elválni ajkaitól, de őszintén? Nem is akartam. Istenem mióta vártam már erre a pillanatra. Mióta vágytam arra, hogy megérezhessem ajkai ízét. És attól, hogy ezt nem szabadott volna, csak még édesebb volt. Egyik kezemet tarkóján pihentettem, míg a másikkal göndör hajába túrtam. Szenvedélyes csók volt, de gyengédnek nem mondanám, bár ezt nem is bántam. A falnak tolt és ajkaimról a nyakamra tért, majd a mellkasomra. Fejemet hátra vetettem és hagytam, hogy tovább kényeztessen. Fekete ruhámat könnyedén lehúzta rólam, míg én inge gombjaival szenvedtem. Kezeit végighúzta oldalamon, amitől végigfutott rajtam a hideg, végül fenekemre helyezve kezeit felemelt. Mikor megszabadítottam ingétől egy percre megálltunk minden cselekedetünkkel és egymásra néztünk. Ott tartott a kezeiben. Lábaim a dereka köré csavartam, így akaratlanul is megéreztem az egyre keményedő férfiasságát. Felnézett rám én pedig végre olyan mélyen fúrhattam a csoki barna szemeibe tekintetemet, amennyire csak akartam. Végignéztem arcán, majd ujjaimmal végigsimítottam rajta. Apró puszit nyomtam ajkaira. 

- Kérlek csak...Csak mosolyogj! - kértem és egy újabb könnycsepp hagyta el a szememet. Bradley közelebb hajolva lecsókolta azt, majd újra eltávolodva nézett szemeimbe, majd úgy tett ahogyan kértem. Ha látom őt. Ha látom azt az édest mosolyt az arcán és az apró gödröcskéket, határtalan boldogság tölt el és semmi sem érdekel többé. Ajkamba harapva mosolyodtam el. Lassan elfektetett a kanapén, majd hátam mögé nyúlva kikapcsolta melltartómat. Meleg érintése mindennél jobban esett. Lehunytam szemeimet. Végigsimított melleimen. Gerincemen végigfutott a hideg. Megszabadította magát nadrágjától, majd boxerétől is. Kezei fel-le jártak combjaimon. Csípőm megfeszült alatta. Remegő kezeimet hátára vezettem. Csókjait újra ajkaimnak szentelte. Nyelveink táncot járva harcoltak egymással, miközben az egyetlen anyagot is lehúzta rólam, ami még takarta a testemet. Elemelte arcát és szemeimbe nézett. Biztatóan húztam magamhoz és engedtem, hogy belém vezesse magát. Ajkaimat elhagyta egy apró sikoly. Ijedten nézett fel rám. Valóban fájdalmat okozott méretével, de sokkal nagyobb élvezetet nyújtott. A gyönyör szétáradt bennem, miközben gyengéd mozdulatokat végzett csípőjével. Egyre csak fokozta vágyainkat. Körmeimet akaratlanul forrasztottam hátába. Mellkasom egyre sűrűbben emelkedett fel és le, mivel képtelen voltam ennél lassabb venni a levegőt. Míg én apró nyögéseket hallattam, Bradnek csak egyre több morgás hagyta el a száját. Nyakamba fúrta arcát, így még intenzívebben érezhettem az illatát, amit imádtam. Leheletével bőrömet csiklandozta. Ajkaim szétnyíltak, majd egy sikoltással léptem át az élvezetek kapuját és pár pillanat múlva egy férfias nyögéssel követett engem. Lassan kivezette magát belőlem, mellém feküdt. Lassan kifújva a levegőmet, lelassítottam légzésemet és csak ekkor tértem magamhoz. Azonnal hangos zokogásba kezdtem. Bradley csitítgatva húzott magához. Homlokát az enyémnek döntötte és hüvelykujjával arcomat simította. Nem hallgattam el. Nem csak lelkileg, de fizikailag is fájt mindenem. 

- Én azt.. azt hiszem... - dadogtam, közben végig szipogva. 

- Tudom. - fojtotta belém a szót. Nem próbáltam befejezni, mert tudtam, hogy úgy van ahogy mondja. Tudtam, mert éreztem. Kezeimmel végigsimítottam a meggyötört hátán és rémülten éreztem meg, hogy mennyire megsebeztem és szétkarmoltam azt. Ujjamat végighúztam az alsó ajkán, mire egy újabb pimasz mosoly húzódott arcára. Az a mosoly. Az a mosoly ami mindent elfeledtet velem.

Do You Love Him? - Chapter Nine

Sziasztok! Tudom, vagy 10 napja nem volt új rész, ezért ne haragudjatok, de nagyon beteg voltam/vagyok. Ezért most remélem ezzel a résszel kárpótollak titeket. Tudom sokáig húztam, hogy ez a perc megtörténjen, de most kész! Remélem tetszeni fog. Ha igen akkor hagyjatok magatok után nyomot!
Jó olvasást! :)

*2014. 09. 17*

Az új munkámmal végre tudtam elég pénzt szerezni, hogy bevásárolhassak én is és beleadhassak a lakbérbe is. Persze szerettem volna egy saját albérletet. Erre gyűjtöttem. Nos, egyenlőre nem telt rá, de igyekeztem és egyre jobban ment. Teltek a napok, hetek. Semmi említésre méltó nem történt az életünkben, egy valamit leszámítva. A ma reggelt.

- Kinek pörgeted az ujjaid annyira a képernyőn? - érdeklődött Jessi, ami érthető volt, mivel Ren még reggeli közben se tette le a telefonját. Most én is barátomra pillantottam. Csak legyintett. Egyértelműen elakarta hagyni ezt a kis párbeszédet. Titkolt valamit. Ha jobban belegondolok, mostanában kevesebbet is volt itthon mint szokott.

- Úristen. - vigyorodott el Jess. - Van csajod? - kérdezte és az asztalon áthajolva próbálta kivenni Ren kezéből a telefont. Sajnos elég kevés sikerrel járt, mivel barátunknak erős szorítása van, csak átesett az asztalon. 

- Még szerencse. - jegyeztem meg rekedtes hangon. Rám pillantottak. - Jessi meg én... Mi már azt hittük langyi vagy. - mondtam, egy kisebb mosollyal arcomon, mire a szőkeségből kitört a nevetés az "áldozat" csak szemeit forgatva pillantott mobiljába. Újra. 

- Miért kell ennyire cinikusnak lenned? - kérdezte. Vállat rántottam.

- Definíciót vársz? - folytattam, mire felnevetett. - Ki az? - kérdeztem és beleharaptam a szendvicsembe. 

- Ana. Ma dolgozol? Lemegyünk hozzád a bárba este. Jöttök ti is? - nézett felváltva rám és Jessire. Hamar lebeszélte magával ezt a kis találkozót. 

- Ez biztos.. - kezdtem a szokásos kérdésbe, hogy ez jó ötlet-e, de inkább nem fejeztem be. Úgyis csak félreértés lett volna belőle. Bár nem igazán értettem, hogy ők miért nem aggódnak a legutóbbi eset után.  - Jó lesz. - fejeztem be.

- Aha. Felhívom Bradet. - felhívja. Felhívja Bradet... Annyira szerettem volna hallani már a hangját. Hiányzott. Őszintén hiányzott azt hiszem. Nem ő, inkább a cselekedetei. A mosolya, a nevetése és az édes gödröcskék az arcán mikor mosolyog. Atyám, sosem keveredek ki ebből a szituból. Túlságosan bonyolult, hiszen még én sem értem. 

- Tudom. Tudom, de nem tudod holnapra tenni az asztalfoglalást? - hallottam meg újra Jess hangját, ezzel kiszakadva gondolataimból. - Nem! Nem! Nyolcra kész leszek. - mondta beleegyezően és letette a telefont. 

- Na mi az? - kérdezte Ren. Közben felálltam és tányéromat a mosogatóba helyeztem.

- Úgy tűnik, ez a ma nekünk nem jön össze, de azért remélem hamarosan én is megismerhetem. - simított végig a karján, majd felállt. Nem jön. Ma se fogom látni, se hallani. De ő nem is akar látni, hiszen ha így lenne, lemondaná ezt a vacsorát, hogy velünk lehessen. Felsóhajtottam.

*Este, 22 óra 07 perc*

- Nem minden szarka farka farka. Picsába. - próbálkozott Ren a pultnál ülve, mire Ana és én is felnevettünk. Nagyon édes lány és konzervatív is. Csodálkozom, hogy Ren el merte hozni ide. Bár nem volt túlzsúfolva a hely. Semmi nagy buli nem volt. 

- És te most tanulsz? - hajoltam a lányhoz, aki bólintott. Nem volt nagy hangja, de azért megpróbálkozott.

- Főiskolás vagyok. - mondta. Ren csak őt nézte. Azt hiszem tényleg kedveli. Nagyon. 

- Ott ne hagyd! - mondtam, bár egy ilyen lány jól tudja, hogy mit kell tenni a jó élet útjáért. - Kimegyek elszívni egy cigit. - mondom, majd a fogasról leakasztom kabátomat és vállamra terítem. 

- Megyek ha nem gond. - áll fel Ana és magára veszi a hosszú szövetkabátját. Megrázom a fejem. Meglepett, hogy ő is dohányzik, de végülés, ha jobban megnéztem, kifinomultan állhat az ő kezében egy cigaretta. Eg puszit nyom Ren szájára, majd utánam siet. A hátsó ajtón kiérve, körbevesz a nyugodtság. Csak a ritmusa hallatszik a zenének. Előveszek egy szálat és rágyújtok. Ana egy vékony szálú cigit vesz rózsaszín ajkai közé. 

- Mesélt rólam? - kérdi egy mosollyal az arcán. 

- Ma reggelig nem. De az utóbbi időben nagyon eltűnt. Nem is tudom, hogy nem gondoltam rá, hogy lehet valakije. - mondtam őszintén. Szerintem Ren, nem aggódik. Soha. Ő úgy gondolja, hogy minden úgy történik majd, ahogyan annak történnie  kell. És most annak kellett történnie, hogy megtalálta Anát.  

- Ő nem szereti. - céloz a dohányzásra. Látszik rajta, hogy bántja a dolog. Egy férfi kedvéért, sosem tenném le a cigit. Nem veheti el a szabad akaratomat. Csakis magam miatt szoknék le, ha le akarnék. 

- Tudom. - ezután csöndben voltunk. Nem mondanám kínosnak. Inkább sokatmondó volt. Mi más személyiségek voltunk, mégis jól esett vele eltölteni ezt a pár percet. 

Mikor visszamentünk, Ren épp befogta egyik fülét, a másikhoz pedig egy telefont nyomott. Nem tudtam kivel beszélt. Visszamentem a pult mögé, amikor Dean is kijött végre az irodából. Ma már találkozott velünk. Ittunk is egyet négyen. Normálisan viselkedett. Amiért hálás voltam. 

- Minden oké? - kérdezte, de látszott, hogy sietős volt a  dolga. Ráadásul ez a kérdés nem is nekem szólt csupán a főnöktől az alkalmazottnak. 

- Aha, persze. - válaszoltam határozottan, majd mikor elhaladta mellettem, egy pillanatra összefonta ujjainkat. 

- Ki volt az? - kérdezte Ana, mikor barátja visszaült mellé. Én is feléjük próbáltam fordulni, de állandóan kérték ki az italokat, ezért nem volt sok időm. 

- Egy egész tálcával? - kérdeztem vissza meglepetten egy harmincas éveiben járható férfinak, aki csak vigyorogva bólintott.  - Azonnal viszem. - mosolyodtam el, majd kitöltöttem a tálcára férő, összes felesbe a rövid italt amit kért, majd elindultam az asztalukhoz.

- Még valamit hozhatok esetleg? - tettem le. Még két haverja ült mellette. Hárman akarják ezt mind meginni, vagy megkínálják az egész bárat? Ebben a pillanatban megláttam Jess göndör, szőke fürtjeit. Nem volt nehéz kiszúrni. Egy elegáns ruhában volt. Biztosan a vacsoráról jöhetett ide. Csak ekkor vettem észre, hogy háta mögött, össze van kulcsolva a keze Bradleyével. Hirtelen nem tudtam, hogy a boldogság és izgatottság miatt kezdett ilyen hevesen verni a szívem, vagy az idegességtől. Miért hozta el őt is? 

- Hahó! - csettintgetett előttem az egyik nagy darab férfi. Visszaestem a való világba és elnézését kértem, már csak kötelességből, ennek a parasztnak. 

*Bradley Simpson szemszöge*

Semmi kedvem, se hangulatom se volt idejönni. Nem csak az emlékek miatt, de nem akartam Moyrával találkozni. Deannel meg főleg nem. A pulthoz vezetett Jess. Szemeimmel azonnal őt kezdtem keresgélni. De nem találtam. 

- Sziasztok! - köszönt barátnőm izgatottan. Annyira édes volt. A Ren mellett ülő lányt azonnal megölelte, csak azután mutatkozott be. Ezután én is így tettem, majd kezet ráztam Rennel és leültünk melléjük. 

- Nincsenek is olyan sokan mint szoktak. - jegyeztem meg, még mindig körbe-körbe nézelődve. (Mintha csak ezt figyeltem volna kitágult szemekkel)

- Igen. Moyra elment már? - kérdezte szomorkodva Jess. Most visszafordultam a válaszra várva. Jessi csípőjén körbefontam az egyik kezemet. 

- Umm...Szerintem mindjárt jön, az előbb vitt ki egy tálca piát..Oda! - mutatott Ana, egy asztalhoz, ahol valóban ott állt Moyra és három pasassal beszélgetett. Rámeredtem. Akaratlanul is. Mindegyikőjük kajánul vigyorogva pofázott hozzá. Már most felidegesítettem magamat rajtuk. Egyszerűen ingerült lettem. Összeszorítottam állkapcsomat és próbáltam nem odafigyelni, de minden percen arra tévedt tekintetem. Ő csak jópofizott velük, hiszen ez a dolga, de miért hagyja, hogy ezt csinálják?

- Mi az kicsim? - tette kezét a combomra és aggódva nézett rám türkizkék szemeivel. Elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet. Apró csókot leheltem ajkaira, majd az egyik pultos lánytól kértem egy pohár sört. Jess és Ana jót beszélgettek, de én nem tudtam nyugodni. A tudat, hogy még mindig ott áll velük és hagyja, hogy megalázzák. Illetve ez hülyeség, mert ő ezt sosem hagyná, de mégis...

- Hol van már Moyra? Na baszki. - túrt a hajába Ren, mikor észrevette, hogy az egyik fickó Moyrát az ölébe rángatja. Eddig bírtam idegekkel. Nem igaz, hogy ezen csak én bukok ki ennyire. Felálltam a székről.

- Brad! Nem kell ezt tenned! Nem kell folyton megvédened! - állt fel és kétségbeesetten kiáltott utánam barátnőm. Már megint itt tartunk. Ugyanabban a helyzetben. És hogy őszinte legyek, a megtehetném se változtatok azon, amit tettem. Mert így volt helyes. Bár csak egy félreértés volt. 

- Jess ez nem rólunk szól! Nem látod? - kérdeztem, de nem vártam választ átvágtam a tömegeb, egyenesen ahhoz az asztalhoz. 

- Valami gond van? - állt fel a pasi, mikor odaértem. Moyra csak tenyerébe temette az arcát. Tudta, hogy ugyanaz a helyzet alakult ki mint két héttel ezelőtt. 

- Ja, mondjuk az, hogy nem kéne taperolni a pultosokat. - mondtam, de eszem ágába se volt szembe szállni ezzel a totemoszloppal. Csupán azt akartam, hogy ne tapizzák vagy zaklassák őt. Csak kiröhögtek. Nem törődtek tovább velünk. Megfogtam Moyra csuklóját és vissza akartam húzni a pulthoz, de ő csak megszeppenve állt ott. Mikor megfordultam Jessi, Ren és Ana is ott állt körülöttünk. Nagyot nyeltem és barátnőm elé fordultam. Nem volt szomorú, sokkal inkább ideges.

- Te hülye. - hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy legszívesebben üvöltözne velem, de nem teszi ezt újra. Tudja, hogy nincs értelme. 

*Moyra Korin szemszöge*

Csak álltam ott. Nem volt beleszólásom a dologba, de mégis én okoztam a vitát. Újra. 

- Tudom, hogy mi történt. Azon az estén, mikor először láttátok egymást. Az egészet tudom. - fakadt ki Jess. Láttam, ahogy Bradley kiegyenesedik, mikor ezt meghallja. Valószínű, most ő is hasonló érzésen megy keresztül mint én. A szívem a torkomban dobog és fogalmam sincs, hogy ez lenne az alkalom a bocsánatkérésre, vagy egyáltalán bocsánatot kellene kérnem? És ha igen miért? Mit kellene mondanom most? Bradley csak felsóhajtott. 

- Kitől tudod? - kérdezte. Legszívesebben pofon ütöttem volna. A legrosszabb lereagálás ennek a dolognak. Ennél még a mentegetőzés is jobb.

- Csak ez érdekel? Nem számít kitől tudom. - tette keresztbe a karjait. 

- Jess.. Azért nem mondtuk el, mert nem számít. Be voltunk rúgva. Ennek semmi köze ahhoz. Ha Ana lett volna ott, ugyanúgy megyek. - nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e. Azt akartam, hogy hazudjon... 

- Te nem. Csak ő volt részeg. Ha Ana lett volna ott, nem idegeskedsz azóta, amióta bejöttünk. - egyáltalán Jess mióta tudja ennyire elrejteni a dühét? Mióta tartogatja ezt? Hogy tudja? Hogy bírta ki, hogy ne essen a fejünknek, amint meglát? Most Bradley nem szólt. Nem tudott. Csak megrázta a fejét. Most mintha csak ketten lettek volna. Mi csak álltunk ott és néztük. Szörnyű érzés volt ez számomra. Fájt. De miért kell ennyire tehetetlennek lennem? 

- Szereted őt? - nyögte ki Jess. Bradley újra a szemeibe nézett. Nagyot nyeltem. 99% biztos voltam a válaszban, de habozott. Jessi arcán végiggurult egy könnycsepp. 

- Szeretlek. - mondta halkan Brad. Jelenleg égett a testem minden porcikája. Nem láttam és nem is hallottam jól. A levegőt is nehezen vettem. 

- Nem jó válasz. - rázta a fejét. Csönd volt, de újra Jess tört meg. - Innentől kezdve, felejtsd őt el! - mondja magabiztosan. Csak ekkor pillantottam fel. De most is csak az ijedtségemben. Bradley is azonnal rám kapta a tekintetét. Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel. Pontosan nem tudtam miért. Talán az érzéstől, hogy most már tényleg minden tönkremegy, vagy attól, hogy többet valóban nem látom őt és hogy ennyi volt. Lehet örülnöm kellene, de képtelen vagyok. Csak vártam, hogy mit mondd erre. 

- Hallod? - kérdezi újra, egy nagyobb hanggal. Erre már abbahagyjuk egymás bámulását.  

- Igen. - mondja végül. Csak ekkor nyilal egy éles fájdalom a mellkasomba és az érzés. A beismerés érzése. Tényleg ez a vége? Miért fáj ez ennyire? Kifordultam a tömegből és a hátsó kijárat fele vergődtem magamat. Azt hiszem, az egyetlen ember, akit ismerek ezen a szaros földön, az Ren. Sosem gondoltam volna, hogy látom ezt a zsarnokoskodó énjét Jessnek. De miért is lepődöm meg? Hiszen még magam sem tudom ki vagyok.

Waiting - Chapter Eight

Sziasztok! Köszönöm az új feliratkozókat és a kommenteket is, sokat jelent! :) Remélem továbbra is így lesz. Bár nem valami hosszúra sikeredett ez a rész, de remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)

Szemeimet dörzsölgetve nyitottam be a házunkba. Már sehol sem égett a villany. Mindenki elaludt már. Bár álmos voltam, de tudtam, hogy egyenlőre még nem foguk tudni elaludni. A konyhába lépve engedtem magamnak egy pohár hideg vizet, majd nagy kortyokkal ittam meg. Kissé sajgott a fejem. Sok minden miatt lehetett. Kialvatlanság, vagy az alkohol lehetett a főbb okozója. Esetleg az aggodalom. Letettem a poharat a pultra, majd óvatosan indultam el a szobánkba. Sajnos mivel semmit sem láttam a félhomályban, megbotlottam egy elől hagyott cipőbe.

- Picsába. - rugdostam arrébb.

- Hol voltál? - hallottam meg egy rekedtes hangot  az asztal felé. Azonnal oda kaptam a fejemet. Kis gondolkozási idő után felkapcsoltam a villanyt. Brad sápadt arccal és karikás szemekkel bámult rám. - Te mióta ülsz ott? - sétáltam közelebb, hogy meghallja suttogásomat. Nem válaszoltam kérdésére.

- Összevesztem Jess-el. Azt mondta menjek haza, de nem akartam. Itt várok, amíg meg nem bocsájt. Amíg meg nem beszéljük. - lerítt az arcáról, hogy teljesen ki volt a történtek miatt. Sóhajtva ültem le az asztalhoz, vele szembe. 

- Miért csináltad? - kérdeztem. Bár nem volt pontos a kérdés, tudta hogy miről beszélek.

- Csak segíteni akartam. Féltem, hogy valami komolyabb dolog történik, mint az a veszekedés. - mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a teljes igazság-e. Vagy hogy egyáltalán igaz-e.

- Ezt elmondtad neki? Pontosan miért haragszik? - kérdeztem. Próbáltam segíteni neki és megértetni magammal a történteket.

- Azt mondja nem normális, hogy ennyire féltékeny vagyok miattad. - mondta ki, de látott a meglepettség az arcán mikor befejezte. Talán a fáradtság miatt nem figyelt arra, hogy mit szabad elmondania és mi az, amit nem kéne. Most csend lepte be az étkezőt. 

- Az vagy? - kérdeztem meg végül a ránk telepedett csöndet. Eddig nem találkozott a tekintetünk. Nem tudtam pontosan, hogy ez miattam, miatta, vagy esetleg mindkettőnk miatt történt, de nem bántam, hogy így volt. 

- Nem. Mondtam már. Elmondtam, hogy miért tettem amit tettem. - közömbösen csengett a hangja. Sajnos minden ilyen kijelentésével, kétféle érzelmet vállt ki belőlem. Megnyugvást, boldogságot és egy kicsi csalódottságot is. Még utoljára végignéztem álmos és kimerült arcán, majd Ren szobájába indultam.

- Jó éjt Brad. - suttogtam épp úgy, hogy még maghallja, majd bezártam az ajtót. 

*2014. 09. 03. Reggel 11 óra 14 perc*

- Jézus Jess. Én a helyedben örülnék ha pasim még a barátnőmet is megvédi. - próbáltam segíteni a helyzeten, miután nagy meglepetésemre, rám egy csöppet sem haragudott barátnőm. Bradley azóta is a konyhában ült és várt, míg Jess egész délelőtt az ágyában kuksolt.

- De te is láttad mit csinált. Tényleg nem történt még más is köztetek? - kérdezte. A hideg végigfutott a hátamon erre a kérdésre. Gyorsan kellett döntenem, mert ha továbbra is titkolni akarom, akkor hamar kell egy határozott választ adnom. Bár nem igazán akartam tovább hazudni neki. Sőt. Eddig se akartam hazudni neki, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy túl sok minden menne ezzel tönkre. Nem érné meg. 

- Nem. - mondtam olyan nyugodtsággal a hangomban, amilyennel csak tudtam. Jess beletörődve sóhajtott fel, majd kitápászkodott az ágyból. Egy rózsaszín pizsama volt rajta. Elmosolyodtam rajta. Míg én megálltam az ajtóba, ő Bradleyhez sétált. Megállt előtte. Csendben kezeibe vette arcát. Nem szóltak csak nézték egymást. Szemeimmel arckifejezésüket figyeltem. Jessi lassan közelebb hajolt Bradhez. Szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam eldönteni, hogy végignézzem-e, ahogyan megcsókolják egymást. De késő volt dönteni... Nem bírtam Azonnal lesütöttem szemeimet. Nem tudom mikor éreztem magam, utoljára ennyire tehetetlennek és gyengének. Nem hiszem el, hogy komolyan ezt csinálom. Hogy magammal is elhitetem azt, hogy érdekel. Pedig nem. Csupán csak..csak. De ha mivel csapnám be magamat? Hiszen mi másért érezném azt amit. Ez tényleg valós? Tényleg érzem.

- Na végre. - jött be tapsolva a szobába Ren. Jessi elmosolyodott, majd egy utolsó puszit nyomva szerelme ajkaira, visszaindult felém.

- Köszönöm. - tátogta, amint bement mellettem a szobájába. ( Gondolom felöltözni ) Brad egy elégedett mosolyt villantott felém, majd felállt az asztaltól.

- Nos, nekem... 21 perce a próbán kéne lennem. - nézett órájára. - Szóval köszi mindent. - rázott kezet Rennel, majd egy pillanatra mintha felém akart volna indulni, előrelépett, de azonnal megtorpant. - Szia Moyra. - mondta egyszerűen. - Szia kicsim elmentem! - üvöltötte el magát a levegőbe. 

- Jó próbát! Akkor este! - kiabált vissza neki. Bradley rám nézett. Egybeforrt tekintetünk. Intettem egyet, mire megfordult és kimentem az ajtón bezárva azt maga után. 

- Hol voltál az este? - kortyolt kávéjába Ren. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy elmondjam-e neki, hogy épp csak beestem az alattunk lakó 15 éves fiú bulijára, de miért is ne mondhatnám el ezt neki?

- Buliba. - mutogattam ujjammal a padlóra, azt jelezve, hogy pontosan alattunk.

- Mrs. Rataykowski bedurvult? - vigyorgott az alattunk lakó, körülbelül 80 éves nénire célozgatva.

- Poéngyár. - nevettem fel, majd kivettem a kezéből a csészét és megittam a benne maradt folyadékot.

- Hé! - nézett a pohár aljára.

- Enyém a fürdő! - kiáltottam fel, majd birtokba vettem a mellékhelységed Jessi "Kérlek ne!" kiáltása ellenére.

He never hurt me! - Chapter Seven

 *Moyra Korin szemszöge*

- Mi van? Ugye csak szívatsz? - léptem egyet azonnal hátra. Most komolyan ki akar rúgni? Megtanulhattam volna már, hogy nem szabad bíznom benne, de ezt mégsem gondoltam volna. 

- Moyra... - kezdett vigyorogni.

- Hogy te mekkora egy szemét állat vagy. - pofoztam fel, de ő megfogta a karjaimat. - Engedj már el! - üvöltöztem.

- Moyra! Sss! Csak hallgass végig! - csitítgatott, bár egyáltalán nem érdekelt, hogy a járókelők mit gondolnak rólunk. Jelenleg csak addig akartam ütni azt a kárörvendő fejét ameddig csak tudtam volna.

- Még csitítgatni akarsz?  - rántottam ki karjaimat szorításából.

- Figyelj a program szervezőnk kilépett szóval igen kirúglak, hogy teljes állásban dolgozhass rendezvény szervezőként a párban. - mosolygott és azt figyelte mit fogott reagálni. Egy pár másodpercig csak álltam ott szótlanul. El sem hiszem. 

- Te hülye! - túrtam hajamba. - Ez most komoly? - vigyorodtam el én is. Csak bólintott. Nyaka köré fontam karjaimat és szorosan magamhoz öleltem. Megforgatott a levegőbe, majd újra a földre téve, lassan ajkaim fele dőlt, de megállítottam, mert megláttam a háta mögött Bradet. Fogalmam sem volt mit akar, vagy hogy minek jött le. Elhajoltam Deantől és kérdőn néztem rá. 

- Csá Brad! Valami gond van? - nyújtotta a kezét Bradley fele, de ő csak szótlanul bámult rá. Kikerekedett szemekkel vártam a történéseket.

- Épp ezt akartam kérdezni én is. - nyögte végre ki, de még mindig nem fogadta el Dean kezét. Csak ellépett mellette és engem kezdett nézni. Egy idő után lesütöttem szemeimet. Nem is tudom, miért szégyelltem el magam, de olyannyira megvető szemekkel bámult rám, hogy nem tudtam mást tenni. Deanre néztem, aki ekkorra már leengedte kezét, de arckifejezése elárulta, hogy valójában, szörnyen ingerült volt. 

- Minden rendben van. - válaszolt helyettem is és birtoklóan húzott magához csípőmnél fogva. Csak egy pillanatra mertem Bradre nézni. Ő is engem fürkészett. 

- Figyelj nagyon hálás vagyok, de most mennem kell. Vendégeink vannak. - fordultam Deannel szembe és kezeimmel fordítottam arcát felém, ezzel kiharcolva, hogy ne nézze tovább Bradet ilyen ádáz tekintettel. Újra megpróbálkozott ezzel a csók dologgal, de elfordítottam a fejemet. Azt hiszem azért, mert tudtam, hogy ez a csók nem nekem, hanem Bradnek szólt volna. 

- Akkor holnap. - nézett mélyen szemeimbe, majd hátat fordítva indult el. Bradleyre néztem, majd elmentem mellette és felfele siettem a lépcsőn. Nem volt neki mondanivalóm. Azt sem értettem, hogy mit akart ezzel a jelenettel, de nem is akartam tudni. Örültem annak, hogy egy olyan állásom volt ami biztos és jól fizető is. 

- Ez egy seggfej. Láttam, hogy mit csinált veled. - futott utánam a lépcsőn.

- Nem láttad. Nem láthattad. Sosem bántana engem. - egy pillanatra se álltam meg, vagy lassítottam le. - Fizikailag. - tettem hozzá suttogva.

- Láttam, ahogyan lefogott. És...

- Figyelj Brad, ehhez  neked semmi közöd. Nem értem miért erősködsz itt. Senki nem szól bele, mert tudják, hogy nem vagyok befolyásolható, és nem számít mit mondanak mások. Ha le is fogott volna, amit nem tett, akkor se lenne jogod ezt csinálni. - fordultam meg. Fölé magasodtam ezáltal, hiszen én egy feljebb lévő lépcsőfokon álltam. Csendben maradt. 

- Minden oké? - nyitotta ki az ajtót Jess. - Kiabálást hallottunk. 

- Igen. Minden rendben. - válaszolta Bradley azonnal, de még mindig egymást néztük. Nem néztünk Jessre. Én nem tudtam volna még a szemébe nézni. Ha belegondolok, ez tényleg egy kínos helyzet volt, úgyhogy ahogy csak tudtam kiléptem belőle. Bementem az ajtón. Ők kint maradtak. Nem hallottam mit, de beszélgettek. 

- Moyra... - jött felém Ren, de belé fojtottam a szót.

- Igen minden rendben. - mentem be a fürdőszobába és magamra csaptam az ajtót. Utáltam, hogy körülöttem mindig minden tönkrement. Megengedtem a csapot és hideg vízzel megmostam az arcomat.

- Bejöhetek? - kopogott be valamelyik fiú. Még nem tudtam felismerni a hangját.

- Nem. A fürdőszobába nem dumálgatni járnak az emberek. - mondtam, de semmit nem ért, mert benyitott. - És ha épp a wc-n ülök? - tártam szét a karom.

- Nem tom. - rántotta meg a vállát Conor. - Ki ez a csávó? - utalt Deanre.

- A főnököm. - adtam az egyszerű, fél választ, de Conor felhúzta a szemöldökét. - Pontosan én sem tudom. Régen együtt voltunk, de 8 év van köztünk és most meg csak úgy, szóval...mi, de miért is mondom ezt el neked? - gondolkodtam el. Egy kérdést tett fel én meg csak úgy elöntöm neki a kapcsolatom Deannel.

- Biztos sugárzik rólam a megbízhatóság. De tudnom kell, mert Bradley elég zabos lett tőle. - ült a kád szélére.

- Arról nem én tehetek. Jess ültette tele biztos  a fejét. - mondtam, bár valójában engem is érdekelt volna, hogy miért kellett ezen ennyire kiakadni.

- Aha.. Brad és te...

- Igen? - kérdeztem mikor nem folytatta a mondatot. Pontosan tudtam, hogy mire akar kilyukadni, de amíg gondolkozik azon, hogyan is tegye fel ezt a kérdést, addig nekem is van időm gondolkodni. de min is kellett gondolkodnom? Hiszen a válasz egyértelműen NEM. De mégis... valamiért úgy éreztem, hogy ez nem a teljes igazság lenne. Részemről.

- Megbeszéltétek már azt ami köztetek történt azon az este. - mi? Elakadt a szavam. Egyáltalán nem erre számítottam. Sőt, azt se gondoltam volna, hogy ő tudja ezt.

- Mi? Ki tudja még ezt? - ijedten kezdtem járkálni a hideg csempén.

- Braden kívül? - poénkodott, de mikor látta, hogy nem vagyok rá vevő - Csak én. - válaszolt. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.

- Egyébként nem fontos, hogy mi történt, mert ez csak egy hülye kaland volt. Semmi kötöttség. Mindketten teljesen be voltunk állva és... 

- Ja semmi kötöttség. - nevetett fel a mondatom közepén.

- Igen. - jelentettem ki határozottan.

- Ugyan már Moyra. Ezt még te se hiszed el. Szerinted mi volt ez a jelenet itt?  Az után a nap után, egy hétig hallgathattuk a siránkozását, de legalább egy jó dolog kisült belőle. Egy új, király zeneszám. - mondta őszintén. Csendben maradtam. Ideje volt beismernem, hogy Conor lehet, hogy egy kicsit túlzott, de igaza volt.  - És milyen ironikus nem? Hogy most meg épp a legjobb barátnődbe lesz halálosan szerelmes. Ez szinte hihetetlen. Annyira felfoghatatlan. - nézett a plafonra és köpte a szavakat.

- Pofa be Conor! - hallgattattam el. Fájtak a szavai. - Menjünk! - húztam fel, majd kimentünk az ajtón. A többiek a bejárati ajtóra tapasztott fülekkel hallgatták Jess és Brad beszélgetését, ami hallásom szerint, veszekedésbe fulladt. Lehunytam szemeimet. Nem akartam arra gondolni, hogy ez is miattam van. De nem akartam hallani se. Nem mentem oda, csak az erkélyre léptem és rágyújtottam egy szál cigarettára. A földre ültem és lábaimat kilógattam az erkélyen. Csak ekkor hallottam meg, hogy alattunk eszeveszettül üvölt a zene. Azonnal elnyomtam a megkezdett cigit és a dobozt a hátsó zsebembe rakva felpattantam. Erre volt szükségem. Kiviharoztam az ajtón és a folyosón még mindig ott állt és veszekedett a gerlepár. 

- Hová mész? - kérdezte Brad. 

- Hát ezt komolyan nem hiszem el! - üvöltözött Jess.

- Anyád. - mondtam, majd lefutottam a következő szintre. Bekopogtam az ajtón, bár elég vicces lett volna ha valaki meghallja ebben a hangzavarban. Benyitottam. Félhomály volt bent. Mindenhol táncoló tinédzserek. Hát ez nem az én bulim volt. Körülbelül  4 év lehetett az itteniek és köztem. De egy cseppet sem zavartattam magam. 

- Heló! Te ki vagy? - nézett végig lábaimon egy fiú.

- Haver én 19 vagyok. - mondtam épp olyan hangerővel, hogy hallja.

- Te felettünk laksz nem? - bólintottam. - Cameron vagyok. - nyújtotta felém a kezét. 

- Moyra. - fogadtam el. - A szüleid? 

- Elutaztak. - vigyorgott. Nem is volt olyan eszetlen nyomi, mint amire számítottam. 

- Aha. Van itt pia? - kérdeztem, mire felnevetett és a kezembe nyomott egy műanyagpoharat. Nem tudtam mi volt benne. Megszagoltam. Cameron felmutatta a hüvelykujját, ezzel jelezve, hogy ízleni fog. Belekortyoltam. Valóban finom volt. 

- Jössz táncolni? - kérdezte. Furán néztem rá. - Nyugi csak 15 vagyok, nem fogok rád mozdulni. - üvöltötte túl a zenét. Elmosolyodtam.

- Menjünk. - tettem le a poharat és hagytam, hogy a tömegbe vezessen. Miután végig táncoltunk 4 számot, a konyhába mentünk. Felültem a pultra. 

- Kérsz? - nyújtott felém egy tálca brouwnit. Felhúztam a szemöldököm. Ez most komoly? Süti? - Vicces süti. - mutogatott ujjaival idézőjelet a vicces szócskánál. Csak ekkor esett le, hogy miért kínál meg ezzel. 

- Most inkább kihagynám. Tegnap volt egy hasonló incidensem és nem lett valami jó vége. - utasítottam el. Megrántotta a vállát és beleharapott az egyikbe. Én 15 évesen szívtam el az első cigarettámat. Egyáltalán nem jött be, csak úgy éreztem ettől sokkal magabiztosabbnak tűnök majd. De igazából, anélkül is eléggé az voltam mindig is. Aztán egyre többet volt az ujjaim között és végül akaratlanul is rászoktam. Imádtam lázadni. Mindig is szerettem a veszélyt, az izgalmat. Szándékosan kerestem a bajt. Talán emiatt találkoztam Deannel is. Egyértelműen a rossz döntéseimhez soroltam eddig, de most már...Nem is tudom. Sok mindenért  gyűlölhetem őt, de annyi mindenért lehetek hálás is neki. Talán épp ezért nem tudtam még elengedni.